Strange Lady (Bosszúállók ff.) |SZÜNETEL|

Kilencedik fejezet

Egy kis bejelentés a fejezet előtt

Mindenekelőtt köszönöm a segítséget (legyen az bármiféle) Darsha_Assant barátnőmnek. Nem elég, hogy ellenőrzi a történetem részeit, hű olvasóm, jó barátom, de mindemellett ihletet ad, segít minden magánjellegű problémámban (is), és csodás író is egyben.

Ezt alátámasztja az a tény is, miszerint nagy örömemre beleegyezett, hogy e fanfiction befejezése után közösen írjuk meg a Strange Lady előtörténetét: főszereplőnk, Waverly szülei, Dr. Stephen Strange és jövendőbelije, Lylia Reyla megismerkedését, ami így Dr. Strange fanfictionként fog futni. Egyszer bizony mindennek vége lesz, még ennek a történetnek is, de boldog vagyok, hogy egy ilyen tehetséges író lesz a társam, mint ő, és együtt rághatjuk át magunkat mindenen, amin elképzelésünk szerint Waverly szülei is átmentek.

A történet Darsha_Assant profiljára fog felkerülni, éppen ezért tanácsolom, hogy kövessétek be a csajszit, így biztosan nem maradtok le, ha publikálásra kerül a könyv, valamikor a Strange Lady befejezése után.

Nos, azt hiszem, ennyi is volna ez a kis bejelentés/hirdetés/promóció, vagy mi a halál. Most pedig jó olvasást kívánok a kilencedik részhez! ❤

***

• Waverly •

Hasogató fejfájással ébredtem. Hiába nyitottam ki a szemem, semmit nem láttam, csupán a fájdalom keserves érzését voltam képes felfogni a környezetemből. Nem tudtam, hogy hol vagyok, nem tudtam, hogy milyen idősíkban vagyok, sőt a kínok közepette hirtelen arra a kérdésre se tudtam volna felelni, hogy fiú vagyok, avagy lány. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, bár a logikus tett az lett volna, hogy szorosan a halántékomra szorítom az ujjaimat, hátha elmúlik a fejfájás.

Pár perc elteltével (ami valójában pár évszázadnak tűnt) továbbra sem érzékeltem semmit, és kezdtem feladni a próbálkozást, hogy kiűzzem az idegrendszeremtől a fájdalmat. Vártam, a körülményekhez képest türelmesen, amíg lassan tisztulni kezdett a látásom, a fejfájás azonban továbbra sem szűnt kínozni engem. Lassan azt is felfogtam, hogy még mindig abban a cellában vagyok, ahová Thanos zárt be. Ahogy ki tudtam venni, Loki is ébren volt, nyitott szemmel bámulta a plafont, ha nem emelkedett volna fel- és le a mellkasa, azt hittem volna, már rég kimúlt. Mivel a migrén továbbra sem csitult, így megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, "ha nem bizonygatod, hogy ott van, akkor valójában nincs is ott" alapon. Egészen halkan szólaltam meg, hogy az istent ne ijesszem meg, miközben a plafont tanulmányozza.

- Loki, mióta vagy fent?

- Két órája talán - feleli, továbbra is a mennyezetet szuggerálva.

- És én mikor keltem fel?

- Körülbelül két perce.

Csak pislogni tudtam. Ha két perce, akkor ugyan miért éreztem legalább kétszáz évnek, amíg nem láttam és nem hallottam a fájdalomtól?

- Nagyon rossz előérzetem van - böktem ki, mielőtt még átgondolhattam volna, hogy mit mondok. Loki lassan felém fordította a fejét, a szemében elszántság csillogott.

- Tudom, nekem is. Valami történni fog.

- Neki kéne látnunk annak a tervnek - dörzsöltem meg a homlokomat hangos csörömpölés közepette. Bár lehetetlen volt megszabadulnom a bilincstől, az őr gyanakodva méregedett az ajtó túloldaláról, egy résen keresztül. Gúnyosan elmosolyodtam. - Nyugi, nem tudom lerágni magamról a bilincset! Már próbáltam, legalább nincs vashiányom - mondtam olyan hangosan, hogy az őr pont hallja, de még ne legyen ordításnak nevezhető. A lény megvetően adott ki horkantásra emlékeztető hangot, aztán visszafordult. Égnek emeltem a tekintetem. - Mégis hogy jutunk ki innen, ha ez az alak másodpercenként ellenőriz? - sziszegtem Lokinak, aki kuncogni kezdett.