Elvarratlan szál

1. fejezet

  Sokszor gondolkozott azon, hogy milyen lehet a színpadon állni. Ahogy a lámpák megvilágítják, ahogy alig lát tőlük az ember. Érezni a bizsergést a testében, ahogy a zene átjárja minden porcikáját, és alig hall a fülében zúgolódó vértől. A közönség rezdülése, a taps. Elmosolyodott a gondolatra, hogy egyszer talán ő is ott állhat majd, és lesz valaki, aki tehetségesnek tartja. Talán épp ő, akiért ezt az egészet szeretné. Talán…
  Álmodozásából egy érces hang szakította ki. Összerezzent a hangtól, és ijedtében leverte az egyik tűpárnáját, amiből széthullottak a varrótűk.
- Elizabet, megvannak a jelmezek a holnapi próbához? – kérdezte, miközben nekitámaszkodott a lány varróasztalának, és onnan nézte, ahogy a lány próbálja felszedni a szétesett eszközeit.
- Nem teljesen igazgató úr, öhm m-még van pár apróság, d-de a nap folyamán befejezem – egészítette ki a mondatát, amikor látta, hogy a főnöke szigorúan összehúzza a szemét. – E-ehhez szükségem lenne pár színészre, hogy pontosítsam a méreteket. Uram. – Elizabet nem volt egy magabiztos személy, épp ezért találta ostobaságnak, hogy olyanokon álmodozik, minthogy egyszer ő is ugyanazon a színpadon játszik, mint kedvencei.
- Rendben, ezt elintézem, de ajánlom, hogy holnap reggelre minden kész legyen – szólt az igazgató, majd ellökte magát az asztaltól. Elizabet közben összeszedte a tűit, felállt, és szembe fordult a főnökével.
- Holnap reggelre? Azt hittem csak délutánra kellenek – nézett kétségbeesetten a lány. Biztos volt benne, hogy pár napja még erről volt szó.
- Na igen – hümmögött a főnöke. – Úgy volt, de egy kis csúszásba kerültünk, így már reggelre kellenének a jelmezek, hogy azokkal is el tudjunk kezdeni próbálni.
- És erről mikor akart nekem szólni? – fújtatott a lány. Igaz, hogy ő csak egy akalmazott volt, de neki is kijár, hogy időben szólnak neki, főleg, ha rajta múlnak a jelmezek. Márpedig ő volt a színház varrónője.
- Most szólok – vigyorgott rá az igazgató, majd készült elhagyni a varrótermet.
- De így bent kell maradnom reggelig! – sopánkodot Elizabet.
- Akkor jobban teszi, ha már most nekiáll a dolgoknak. A színészeket meg értesítem, hogy keressék fel a nap folyamán – azzal elhagyta a kis szobát, majd becsapta maga mögött az ajtót.
  Elizabet fújtatott egyet, majd levágta az asztalra a gondosan összeszedett tűkészletét, ami így újra szétesett.
- Elizabet csináld ezt, Elizabet csináld azt! Hát még mit nem! Mégis hogy képzeli, hogy az utolsó pillanatban szól? Aztán ha nincs kész, akkor én vagyok a hibás, amiért lassú voltam. Varrt már ő meg egy egész kollekciót? Nem hiszem! – Elizabet sosem volt egy hirtelen haragú lány, de azt gyűlölte, hogy ha valami az utolsó pillanatban derül ki. Egyszerűen idegesítette, ha valamiről utoljára értesül.
  Magában mérgelődött, és idegesen csapkodta a dolgait, amikor kopogtak az ajtón.
- Tessék? – szólt ki idegesen, majd az ajtó felé fordult. Azonnal elmosolyodott, amikor meglátta, hogy ki az.
- Hahó Liz, zavarok? – dugta be a fejét Dolhai Attila, majd elvigyorodott. – Mintha valakivel beszéltél volna.
- Csak magamban beszéltem – sóhajtott Elizabet, majd beinvitálta egyik legjobb barátját. – Kero most szólt, hogy holnap reggelre kellenek a jelmezek, de még van egy csomó dolgom. Emiatt hívattalak ide téged is. – Közben előszedte a centijét, és intett Attilának, hogy vetkőzzön. – Igazából nem lenne baj vele, de tudod, hogy szeretek egy nappal hamarabb kész lenni a jelmezekkel, hogy ha bármi baj lenne velük, akkor még tudjak rajtuk javítani.
- Kero nem szólt neked, hogy holnap próbálnánk? – Kérdezte Attila, miközben a nadrágját rángatta le magáról. – Ez nem vall rá.
- Ezért is lepődtem meg. De mindegy is – legyintett a lány, miközben odaadta a fiúnak a jelmezét.
  A színész gyorsan felvette a ruhákat, majd tárt karokkal megperdült benne.
- Na, milyen? – vigyorgott a lányra.
- Csodás – nevetett a lány. – Egy kicsit be kell szabni, úgy tűnik fogytál az elmúlt pár hétben – mondta gombostűvel a szájában.
- Inkább, mint, hogy hízzak – nevetett a fiú.
- Ne mozogj, mert megszúrlak – mosolygott Elizabet. – Kik vannak még bent? – Érdeklődött.
- Zsolt akkor jött meg, amikor bejöttem, Kata már lelépett, de azt mondta estefelé még benéz. Dóri most próbál..
- Nélküled? – vágott a közbe a lány.
- Nelkülem is van jelenete – értetlenkedett a fiú.
- Ja, egy – nevetett fel ismét Elizabet.
- Ez nem igaz, te is tudod – mosolyodott el a színész.
- Jó, akkor kettő – nevetett még mindig a lány.
- Gonosz vagy – nevetett fel Attila is.
  Elizabet szerette Attilát, ő volt az egyik legjobb barátja a színházból, és talán azt is megkockáztatta, hogy a magánéletében sincs jobb barátja. Még akkor ismerkedtek meg, amikor Elizabet egyetemre járt, és elsőéves volt. Egy kávé volt a hibás, és ez akár egy romantikus történet is lehetett volna, ha Attila nem lett volna nős.
- Na, kész is vagy – állt fel Elizabet. – Most már csak össze kell varrnom, és a holnapi próbán csak úgy tündökölni fogsz.
- Szerintem inkább Dóri szokott tündökölni, nem én – nevett a fiú, miközben levette magáról a jelmezt. – A többit ne próbáljam fel?
- Á, nem hiszem, erről leveszem a méreted, és azokat is beveszem – legyintett a lány. – Vagy szeretnéd felvenni őket? – kérdezte, mert barátja arcán egy kis csalódottságot vélt felfedezni.
- Persze! – Lelkesült be a színész, majd nevetve vette el Elizabettől a többi szettjét.