Elvarratlan szál

2. fejezet

Elizabet már egy hete nem hallott Szilveszter felől, a Rómeó és Júlia főpróbája óta, ami azért volt furcsa, mert állítólag minden előadáson és próbán ott volt, de ő mégsem futott össze vele. Egyszer sem jött ruhaigazításra, és valahogy két jelenet között a ruhacserénél is sikerült elkerülniük egymást. A lány nem értette, hogy a férfi miért kerüli őt az esetek nagy részében, és ha mégis összefutnak, miért olyan kegyetlen vele.
  Szilveszter nem tudta kiverni azt a tekintetet a fejéből, amit a lány arcán látott a Rómeó és Júlia főpróbáján, túlságosan emlékeztette valamire. Valamire, ami olyan halványan élt benne, hogy azt sem tudta eldönteni, hogy gyerekkori emlék-e, vagy sem. Egyszerűen képtelen volt hova rakni a lányt. Túlságosan ismerős volt neki, de biztos volt abban, hogy soha nem látta még azelőtt, hogy a színházhoz került volna, mint varrónő.
  Túlságosan is elgondolkozhatott az asztalánál, mert észre sem vette, hogy kollégája, és egyben legjobb barátja, Homonnay Zsolt ült le mellé.
- Jól vagy? – kérdezte kertelés nélkül. Ez van, Szilveszternek hiába ment remekül a pókerarc, őt és Janza Katát sosem tudta átverni. Megrázta a fejét, hogy elűzze a gondolatait, majd barátja felé fordult.
- Miért ne lennék? – húzta össze a szemöldökét.
- Hát haver, az, amin most keresztülmész, nem lehet könnyű – kezdett bele Zsolt. – Tudom, hogy te akartad, de akkor is. Én is átéltem ezt, tudom milyen – bólogatott. – Tudnod kell, hogy utána sem lesz egyszerű, és a sajtó egy ideig nem fog leszállni rólatok. – Szilveszter közbe akart vágni, de kollégája leállította. – Tudom, hogy mire gondolsz most, de előbb-utóbb ki fog derülni.
  A férfi sóhajtott egyet, hisz tudta, hogy Zsoltnak igaza van, de ha tudná, hogy valóban egészen máson járt az esze, nem kellene újra végighallgatnia ezt az egészet. Persze, kollégái és barátai csak jót akarnak, de már igazán kezdte unni, hogy mást sem hall, csak hogy majd könnyebb lesz, majd túlendül a dolgokon, és mást sem kap csak sajnálkozó tekinteteket. Őt csak senki ne sajnálja! Ő akarta ezt az egész felhajtást, nem kell sajnálni.
  Mintha Zsolt olvasott volna a gondolataiban, hátbaveregette, majd elment valami kaját venni, mert már késő délután volt, és reggel óta nem evett.

  Eközben Elizabet a varrótermében gubbasztott, és egy új fejdíszt tervezett Mrs. van Hopper-nek a Rebecca musicalből. Vagyis csak próbált tervezni, de a rajz sosem volt  erőssége, ezért már vagy a hatodik lapot tépte ki a füzetéből, és hajította összegyűrve a kukába. Úgy döntött, hogy vesz egy kávét, hátha attól jobban tud gondolkozni.
  Amint a folyosóra ért, Szilveszter is akkor lépett ki a büféből. A lány egy pillanatra megtorpant, de azonnal összeszedte magát, amint a férfi elindult felé. Egy hete nem látták egymást, és ez mindkettőjüket felkavarta. Szilvesztert rettenetesen zavarta, hogy nem tudja ki a lány. Persze, a nevét tudta, azt is, hogy hova járt egyetemre – ezt egy beszélgetésfoszlányból csípte el -, de mégis, mintha valami lett volna még a háttérben. Amióta itt dolgozott, nem tudott rájönni, hogy mi lehet az. A lányt viszont egészen más miatt kavarta fel a férfi közelsége. Még mindig élénken élt benne minden.
  Egyszerre kanyarodtak a kávéautomatához vezető folyosóra, amit a lány nem egészen értett, hiszen a büfében is van egy. Élesen szívta be a levegőt, amikor egymás mellé kerültek, és érezte, hogy nagyon kínos lesz az egész szituáció. Szilveszter a hosszú lábai miatt egy lépéssel hamarabb ért az automatához, és a lánnyal mit sem törődve dobálta bele az érméket. Amíg készült a kávéja, igyekezett nem kimutatni, hogy mennyire ideges, és próbált nem a lányra nézni, aki mellette állt meg, és zavartan piszkálgatta a körmét. Amikor a gép csipogott, jelezve, hogy az ital kész, a férfi egy másodperc alatt elvette a tálcáról, és megfordult. Már a folyosó felénél járt, amikor egy hang ütötte meg a fülét.
- Miért utál engem? – kérdezte a lány nem csak Szilvesztert, de saját magát is meglepve. A férfi visszafordult, és felhúzta egyik szemöldökét, mintha nem hinné el, hogy ezt neki mondta.
- Nem utálom magát – találta meg a hangját. – Idegesítőnek tartom – tárta szét a karjait, miközben hátrálni kezdett, majd egyszerűen megfordult, és eltűnt a folyosó végén.
  A lány döbbenten állt az automata mellett pár percig, aztán úgy döntött, hogy most vagy soha. Ha a férfi ennyire semmibe veszi a történtek miatt, akkor igenis meg fogják beszélni. Nem várt semmit, hiszen jól tudta, hogy felesége van, de mégis úgy gondolta, hogy nem kéne rosszban lenniük egy múltbéli hiba miatt. Elizabet elkezdett rohanni abba az irányba, amerre a férfit látta távozni, és reménykedett, hogy még elcsípi valahol. Természetesen hiába kereste, a férfi mintha felszívódott volna. A lány csalódott volt, mert tisztázni szerette volna, hogy mennyire sajnálja és, hogy… Nem! Azt nem fogja elmondani. Ez az ő titka marad, még akkor is, ha belepusztul.