Elvarratlan szál

5. fejezet

  Elizabet kipihenten kelt, mosollyal az arcán. Rég nem randizott már, és igazán jól esett neki a tegnap este. Féltizenkettőt mutatott az óra, szóval volt még egy kis ideje, hogy az ágyban térjen észhez, a színházba csak háromra kellett bemennie.
  Előkapta a telefonját, hogy megnézze a közösségiket, mert mostanában nem igazán volt ideje rá. Meglepődve vette észre, hogy volt egy nemfogadott hívása, fél órával ezelőttről. A közösségikkel nem törődve, azonnal visszahívta a számot.
- Nem igaz, hogy akkor sem akarsz velem beszélni, hogy ha én hívlak! – szólt bele a telefonba egy kedves hang.
- Ne haragudj, aludtam – húzta el a száját Elizabet.
- Egy hónapig? – gúnyolódott a nő a telefonban.
- Ne csináld már, tudod, hogy évadkezdésnél nagyon elfoglalt vagyok. Új ruhák, a régiek...
- Azért az anyádat csak felhívhatnád néha! – vágott közbe Elizabet anyukája.
- Sajnálom – mondta a lány, és komolyan is gondolta. Nagyon szégyellte magát, hogy ennyire elhanyagolta a családját az elmúlt időben, de a tegnapi este kivételével, szinte végig dolgozott, magára is alig volt ideje. – Hogy vagy?
- Én jól, apád kevésbé – sóhajtott a nő. – De ez nem telefontéma. Ráérsz valamikor?
- Szombaton lesz pár szabad órám délután.
- Szombaton? Kicsim, kedd van!
- Tudom-tudom, de tényleg nem érek rá. Van egy új darab, amihez kell még néhány jelmez, és úgy érzem sosem leszek kész velük – sóhajtotta a lány. – De ígérem, hogy a hétvégén lemegyek hozzátok! Jó volna már otthon lenni.
- Jajj, ne! Majd én felmegyek. Felújítunk, és minden totál káosz – hárított Elizabet édesanyja.
- Felújítotok, és nem is szóltatok róla? – csattant fel.
- Tudnál róla, ha néha felhívnál minket!
- Anya, ne kezdd már megint – csóválta meg a fejét a lány, s közben kikelt az ágyból, hogy készülődni kezdjen. – Te is éppúgy felhívhattál volna.
- Ne feleselj nekem, az anyád vagyok! – Elizabet megforgatta a szemét. – És ne forgasd a szemed! – Néha az anyja igazán ijesztő, főleg amikor telefonon keresztül tudja megmondani, hogy éppen mit csinál.
- Nem is forgattam – motyogta a lány.
  Közben a konyhába ért, és készített magának egy teát, hogy az erkélyén elfogyassza. Egészen indulásig beszélgetett az anyukájával, így nem is értette miért akart vele találkozni a hétvégén. Nem voltak rosszban, sőt, de sosem voltak azok a sülve-főve együtt anya-lánya páros. Rég nem látta a szüleit, ez tény, de eddig mindig megelégedtek, ha hébe-hóba telefonáltak. Csak nincs valami baj?
  Elizabet egész nap ezen aggódott, hogy mi van ha valami nagy baj van, amit az anyja nem akar telefonon elmondani? Nem tudott teljesen a munkára koncentrálni, emiatt sokszor kellett újrakezdenie egy varrást. Teljesen szétesett, és azt kívánta bárcsak már szombat lenne. Sőt, legszívesebben most azonnal leutazott volna a szüleihez, annak ellenére, hogy az anyja megkérte; ne tegye. Viszont a héten tényleg nem igazán ért rá. Jövőhéten lesz a Rebecca musical visszatérő bemutatója, amire fel kellett újítani a ruhákat, újraméretezni, csak a szokásos. És ha a héten nem fejezi be, Kero nagy valószínűséggel ki fogja rúgni. A lány lelkére kötötte, hogy legkésőbb hétfőn legyenek meg, mert egy hét múlva előadás.
  Szüksége volt egy kávéra, így – bármennyire is utálta félbeszakítani a munkát – kiment, hogy vegyen egyet az automatából. A legtöbben próbáltak, aki meg nem, az valószínűleg bent sem volt, vagy ha mégis, akkor a társalgóban lehettek. Elizabetnek semmi kedve nem volt senkihez, ezért csak a folyosón lévő automatához ment. Amint megvette a kávét, vissza is ment a varrodájába.
  Miután leült a kanapéra, felhúzta a lábait, és úgy döntött kivételesen nem húzza le a kávét, hanem szép nyugodtan megissza, és tart egy hosszabb szünetet. Hogy elterelje a gondolatait, elővette az egyik könyvét, hogy olvasson.
  Negyed óra múlva kopogtak az ajtaján, így sóhajtva tette le a könyvet.
- Igen? – szólt ki egy kicsit erélyesebben, mint tervezte.
  Kero lépett be az ajtón, amit kivételesen nyitva hagyott maga után.
- Hogy áll a jelmezekkel? – kérdezte, miközben körbenézett.
- Haladok – bólintott a lány. – Most egy kis szünetet tartok, de azonnal folytatom.
- Nem kell sietni, nyugodtan pihenjen csak – mondta az igazgató.
  Elizabet összeráncolt szemöldökkel nézett rá. Mi baja? Sosem szokott ennyire kedves lenni. Végül csak bólintott.
- Szeretne még valamit?
- Nem, nem – hümmögött Kero. – Csak ennyi – mondta, majd elment.
  Elizabet furcsállotta ezt a kis jelenetet, mert Kero sosem szokta csak úgy felkeresni. Valamit mindig akar tőle, mindig beleköt a ruhákba, vagy belé. Az igazgató tekintete furcsa volt, olyan volt, mintha keresne valamit. Elizabet végül úgy döntött, hogy folytatja a munkát, amikor újra kopogtak.
- Szabad! – sóhajtott fel. Miért most keresi mindenki?
  Az ajtóban ismét Kero bukkant fel.
- Elfelejtett valamit? – Mondjuk belém kötni? Ezt már nem merte hozzátenni, de jót nevetett magában.
- Csak tudni szerettem volna, hogy itt van-e a barátja – mondta ki az igazgató.
- Nincs barátom – mondta a lány összeráncolt szemöldökkel. És ha lenne? Mi köze lenne hozzá?
- Értem, jól van akkor – bólogatott az igazgató. – Ha mégis idejönne, kérem jelezze, nem engedhetünk be akárkit a színházba.
  Kero süket? Az imént mondta, hogy nincs barátja. Ugye nem hiszi azt ő is, hogy Vencellel együtt vannak? Hát ez kész. Egyszer látják együtt valakivel, és máris azt hiszik, hogy ők egy pár.
- Az imént mondtam, hogy nincs barátom. De ha lenne is, nem hívnám ide munkaidőben – mondta Elizabet diplomatikusan.
- Jól van, jól van – bólogatott megint Kero. – Csak ezt akartam. Dolgozzon szépen tovább, maguktól nem lesznek készen azok a jelmezek – mutogatott az asztalra, ahol rendezett káosz uralkodott.
- Természetesen, Igazgatóúr – bólintott a lány. Kero kiment az ajtón, és becsukta maga után. – Seggfej – motyogta magában a lány.
  Elizabet nekifogott a ruháknak, és este nyolcig fel sem állt. Ekkor ismét kávéért indult, de zajokat hallott a társalgó felől. Elképzelni sem tudta, hogy ki lehet itt ilyenkor, ugyanis a délutáni előadásnak rég vége, Szilveszterről meg úgy tudta, hogy már hazament az előadás után, szinte azonnal.
  Rátette a kezét a kilincsre, hogy kinyissa az ajtót, de abban a pillanatban valaki belülről is nyitotta. Elizabet felkiáltott, és a szívéhez kapott.
- Jézusom – lihegte.
- Csak én – válaszolt mosolyogva a gondnok.
- A frászt hozta rám! – kapkodta még mindig a levegőt a lány.
- Ne haragudjon kedveském – kért azonnal elnézést az idős úr. – Megint túlórázik?
- Mint mindig – mosolygott már Elizabet is.
- Azért ne vigye túlzásba, néha magácskának is pihennie kell – simította meg a lány karját.
- Igen, tudom – bólintott Elizabet. – A hétvégén szabad vagyok – mondta mosolyogva.
- Jól van, Kedveském – mosolygott a férfi is. – Most megyek – kezdett búcsúzni. – Kérem zárja be maga után az ajtót – figyelmeztette Elizabetet.
- Természetesen – bólintott a lány, és hagyta, hogy a gondnok kikerülje, és elinduljon haza.
  Megvette a kávéját, majd visszament dolgozni. Fancsali képpel kortyolt a kávéba. Hogy tudják ezt meginni az emberek?
  Éjfél körül döntött úgy, hogy mára hanyagolja a munkát, és inkább hazamegy. Már kezdett nem látni, és folyamatosan csukódtak le a szemei. Remélte, hogy a kinti hideg levegő majd egy kicsit magához téríti.
  Nem kellett csalódnia, amikor kilépett a színház ajtaján, megcsapta a friss hidegség, és azonnal kipattantak a szemei. Gyorsan hazasietett, hogy minél hamarabb a jó melegben legyen, és végre aludjon.
  Egész héten ugyanaz ment; reggel bement a színházba, és megállás nélkül dolgozott, késő estig, amikor hulla fáradtan hazaesett.