Elvarratlan szál

6. fejezet

    Másnap Elizabet hatalmas zörgésre ébredt, és azonnal átfordult a másik oldalára, és a fejére húzta a párnát. Ha a szomszédokra nem is, de rá igazán figyelmmel lehetne az anyja. Amikor Tamara már percek óta zörgött, Elizabet nem bírta tovább, és egy bosszús sóhajjal kikelt az ágyból. Kómásan sétált ki a nappaliba, ahonnan már érezte a sült szalonna és tojás illatát, amit az édesanyja készített. Ásítva lépett a konyhát és a nappalit elválasztó pulthoz, és rákönyökölt. Az anyja hátrafordult, és vidáman köszöntötte.
- Jó reggelt, Kicsim – mosolygott rá a nő, majd visszafordult a tűzhelyhez, hogy megfordítsa a palacsintát.
- Mégis minek csinálsz ennyi kaját? – morogta a lány, miközben megdörzsölte az arcát.
- Gondoltam, ha már reggelizünk, adjuk meg a módját – rántott vállat a nő. – Remélem nem baj.
- Dehogy, csak nem vagyok az ilyen bőséges reggelihez szokva.
- Persze, mert állandóan rohansz – vetett egy lenéző pillantást a lányára Tamara. – Szoktál rendesen is enni, vagy csak szemetet?
- Anya, nem hagynál az ilyen kérdésekkel? Most keltem – nyafogott Elizabet.
- Ne térj ki a válasz elől! – limbálta meg a nő a palacsintafordítót a lánya előtt.
  Eliazbet nem foglalkozott az anyjával, kikerülte, és a pulthoz lépett, hogy teát készítsen magának. Tamara közben a tűzhelynél dúdolgatott, és a palacsintákat számolgatta.
- Tudod, hogy tudok főzni – mondta Elizabet, miután bekapcsolta a vízforralót.
- Persze, csak időd nincs, mert állandóan túlhajszolod magad a színházban – kontrázott az anyja.
- Ez nem is igaz! – vágta rá a lány, de jól tudta, hogy az anyjának igaza van.
  Az elmúlt hetekben szinte folyamatosan a színházban volt, és csak aludni járt haza. Azt is tudta, hogy fogyott nyár óta, mert valóban nagyon rendszertelenül evett, és alig evett normális főtt ételt. Ha jobban belegondolt, legutoljára a szüleinél evett rendesen, azóta pedig valóban péksüteményeken és gyorsakajákon élt.
  Sóhajtva ment a vízforralóhoz, hogy elkészítse a teáját, és amíg a filter ázott, bement a fürdőbe, hogy rendbe szedje magát. Nem tervezett sehová sem menni, ezért nem sminkelt, csak megmosta a fogát és felkötötte a haját egy laza kontyba. Ahogy nézte magát a tükörben, elgondolkozott, hogy talán el kéne mennie a fodrászhoz, mert már nagyon megnőtt a haja az elmúlt időben, és a hosszú haj a múltjára emlékeztette. Megrázta a fejét, és elvetette a gondolatot. Szerette a hosszú haját, és nem hagyhatja, hogy a múlt árnyai egy ilyen apróság miatt kebelezzék be. Sokkal inkább aggódott egy másik dolog miatt – egy személy miatt, aki felbolygathatja a múltat. Persze, miért pont most tenné? Hiszen már két éve, hogy újra találkoztak, és azóta a férfi nem foglalkozott vele. Igaz, hogy a múltkori este óta valami megváltozott köztük, de ezt betudta annak, hogy mindketten kimerültek voltak, és nem szívesen töltötték volna egyedül az estét, ha már mindketten a színházban voltak, és amúgy sem zavarták egymást.
  Már megint Szilveszterre gondol. Miért jár mostanában egyre többször rajta az agya? Nem akarta, hogy előlről kelljen kezdenie a felejtést, és azt, hogy megtanuljon ismét nem foglalkozni a férfivel, elég volt ezt kétszer megtennie. Amikor idekerült a színházhoz, hónapokig rémálma volt, és mindig ugyanaz. A múlt kísértette, és nagyon nehezen tudott túllépni rajta. Akkor úgy gondolta, hogy az élet gonosz tréfát űz vele, és ki akarja gúnyolni, de aztán el kellett fogadnia, és megbékélni vele. Persze, nem volt egyszerű, de nem akart egy ilyen apróság miatt elveszteni egy ilyen állást. Kerényi Miklós Gábor olyan nagy lelkesedéssel vette fel, és eleinte szinte még mentorálta is, de aztán ahogy teltek a hetek és hónapok, egyre több munkát kapott az igazgatótól, és szinte alig volt ideje mással foglalkozni. A nap végére úgy lefáradt, hogy egy idő után a rémálmok is elmúltak, és utána nem is tértek vissza. Nap közben pedig annyi megbeszélésen kellet részt vennie, és annyira kellett koncentrálnia, hogy azon kapta magát néha, hogy órák óta gondolatok nélkül létezik, és csak varr. Abban az időben még Dolhai Attilával is kevesebbet tudott találkozni, pedig végig egy épületben voltak. Pedig jó lett volna, ha néha tudnak beszélni hosszabban is, nem csak egy félóra ebédszünet vagy egy igazítás erejéig. Magányos és elveszett volt az elején, de egyszer csak azon kapta magát, hogy vége az évadnak, és újabb darabok kerülnek a repertoárra, amikhez már neki kellett megtervezni a jelmezeket. Élvezte csinálni, bár kissé csalt, az akkori legjobb barátnőjét kérte meg, hogy rajzolja meg a ruhákat az elmondása alapján, és Niki ezt nagyon szívesen tette.
- Legalább így is gyakorlok, és nagyobb esélyem lesz a felvételire – mondogatta.
  Ekkor mindig nevettek egy jót, koccintottak a borral, amit mindig az ilyen péntek estékre vettek, és folytatták a munkát. Akkor még nem gondolta volna, hogy barátnője valóban felvételt nyer Párizsba egy művészeti iskolába, és otthagyja őt. Azóta mindig szenved a rajzolással, és Keronak is be kellett vallania, hogy addig nem ő rajzolt. Nagyon kínosan érezte magát, mert milyen jelmeztervező az, aki nem tud rajzolni? Az igazgató csak nevetett és legyintett.
- Amíg úgy varrja meg a ruhákat, hogy jó legyen, úgy tervez, ahogy csak akar.
  Elizabet szívéről hatalmas kő esett le, mert megesküdött volna rá, hogy a főnöke ki fogja rúgni. Azóta Kero sosem kért tőle rajzot vagy tervet a ruhákról, megelégedett azzal, ha bemutatta az anyagokat, amiket kigondolt, és nagyjából elmagyarázta neki, hogy hogyan képzeli el a jelmezeket. A mostani évadban viszont az igazgató ragaszkodott ahhoz, hogy rajzoljon, amitől nagyon kényelmetlenül érezte magát, de megpróbálta kihozni magából a legtöbbet – általában sikertelenül.
  Három kopogás szakította ki a gondolataiból, amitől megugrott, és a szíve őrülten kezdett verni.
- Élsz még? – szólt be az anyja a fürdőbe.
- Igen – válaszolt neki a nő.
- Akkor gyere, kész a reggeli – mondta dallamos hangon az édesanyja, aztán Elizabet hallotta, hogy Tamara elsétál.
  Már megint idétlenségelen gondolkozott, és észre sem vette, hogy mennyi idő telt el. Sosem szerette, hogy ennyire el tud kalandozni a gondolata, de sosem tudott mit kezdeni vele. Bosszúsan sóhajtott, aztán csatlakozott az anyjához az ebédlőasztalhoz.
- Ne aggódj, nem zavarlak sokáig, még ebéd előtt hazamegyek – mondta Tamara, amikor a lánya leült hozzá.
- Nem zavarsz – mondta Elizabet. – Örülök, hogy itt vagy – tette hozzá.
- Édes vagy, Kincsem, de haza kell mennem. Apádért is aggódom, mert bár beszéltem vele telefonon, szeretném magam megnézni, hogy jól van-e.
- Értem – komorodott el a lány. Sosem szerette, ha az apja betegsége került szóba, nem tudott mit kezdeni a témával, mert eddig akárhány embernek tett róla említést, vagy tudták meg, mindenki lenézően kezelte, mintha nem az apja, hanem ő maga lenne halálos beteg.
- Na meg – csavargatta az anyja a haját – Ma Ferenc nálunk vacsorázik.
- Hármasban fogtok vacsorázni? – rökönyödött meg Elizabet. – Nem lesz az kínos?
- Jajj, ne legyél már csacsi – intette le a lányát Tamara. – Apáddal nem vagyunk már gyerekek, tudjuk kezelni az ilyen helyzeteket. És már mondtam. Apádnak semmi baja azzal, hogy Ferenccel randevúzom.
- És Ferencet nem zavarja, hogy a volt férjeddel kell vacsoráznia? – kérdezte Elizabet, miközben kiszedett egy rakás szalonnát a tányérjára.
- Azt mondta, hogy bár nem igazán örül neki, elfogadja, hiszen évekig voltam apáddal, és azt is megérti, hogy nem szeretném magára hagyni egy ilyen nehéz időszakban.
- Akkor elég nagy mázlid van a pasikkal – horkantott Elizabet.
- Ezt hogy értsem?
- Mármint ritka, hogy valakit ne zavarjon, hogy van egy másik ember is az életedben, akit talán nem úgy szeretsz, mint őt, de fontos számodra – halkult el a mondat végére.
- Jajj, szívem – fogta meg Tamara a lánya kezét. – Nem akartam, hogy ez Pa... Rá emlékeztessen. Az a fiú egy pszichopata volt.
- Anya! – nevetett fel a lány.
- Igazam van! – sápítozott a nő. – Ha nem lenne, most ő is itt lehetne, nem pedig börtönben.
- Nem hagyhatnánk a témát? – fordult el Elizabet.
- Ne haragudj – húzta vissza a kezét az anyja. – Látod, ezért is jó, ha hazamegyek. Legalább nem beszélek butaságokat neked.
- Nem beszélsz butaságokat – rázta meg a fejét Elizabet. – Csak nem szeretek róla beszélni. Utálom, hogy ennyi év után is attól rettegek, hogy bármikor felbukkan, és bosszút akar állni. Gyengének érzem magam miatta, hiába hagytam ott a várost, hiába szakítottam meg mindenkivel a kapcsolatot, hiába kezdtem itt egy új életet, úgy érzem, hogy bármikor rám találhat.
  Elizabet hosszan hallgatott, és le sem vette a szemét a tányérjáról, ahol még mindig ott tornyoslt a sok sült szalonna amit az előbb nyálcsorgatva kiszedett, most mégis úgy érezte, hogy egy falat sem menne le a torkán. Mostanában ritkán gondolt a múltra, de ha mégis, akkor az nagyon a padlóra küldte, és volt, hogy órákig nem tudott újra jókedvűen társalogni.
- Fel kéne hívnod Attilát – javasolta Tamara. – Szerintem biztos örömmel jönne át, hogy együtt töltsétek a délutánt.
- Olvasópróba van – legyintett Elizabet. - Csak későn végez, és nem hiszem, hogy a hosszú napja után rám lenne kíváncsi.
- Ő a legjobb barátod – ráncolta össze a szemöldökét Tamara.
- Az lehet, de senki sem kíváncsi a legjobb barátjára, amikor az egy darab kaviccsal egyenlő.
- Butaság. Megértem, hogy még mindig nehéz, és nem sikerült feldolgoznod a dolgot, de nem zárkózhatsz be, akárhányszor eszedbe jut. Emlékszel, mit mondott az orvos? A gyógyulás...
- Alapja a társaság – fejezte be a mondatot Elizabet. – Tudom, anya – sóhajtott.
- Na látod – mosolygott a nő, majd az étel felé bökött a villájával. – Egyél, különben még az összeset apádnak adom.
- Még csak az kéne! – nevetett fel a lány keserűen. – Hat tonna édes, tömény palacsinta, egy liter csokisziruppal.
- Nem utasítaná el – kuncogott Tamara.
- Hát nem – mosolygott szomorúan Elizabet.
  Egymásra néztek, és Elizabet tudta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak. Vajon meddig húzza az apja? Meddig viccelhetnek vele? Meddig viccelhetnek róla úgy, hogy az ne legyen fájdalmas? Meddig tömhetik dugiban szénhidráttal és cukorral úgy, hogy az orvosok ne sejtsék meg? Meddig maradhat még otthon? Mikor mondják azt az orvosok, hogy ennyi volt, vissza kell mennie a kórházba, és nem engedik ki onnan? Vagy ha ki is engednék egy idő után, mi garantálja, hogy nem marad ott?
  Túl sok kérdés, amire nem kaphattak választ, és mindtudatlan ott lebegett körülöttük, várva a megfelelő pillanatra, hogy lecsapjon rájuk, mint a vad az áldozatára. Sosem szerette volna megtudni, hogy milyen az, amikor bekövetkezik az a pillanat. Nem tudta volna elviselni, ha az apja nincs velük, épp ezért nem is gondolt arra, hogy bármikor otthagyhatja őket. A fejében az édesapja még mindig az az életvidám, és pörgős férfi volt, mint akit gyermekként látott maga előtt, és próbálta kizárni azt, amikor a nyáron utoljára látta őt. Bár az édesanyja azt mondta, hogy nézett ki már rosszabbul is, Elizabet elszörnyedt amikor meglátta az apját a nappaliban, a tolható orvosi ágyon. Annyira sápadt volt, szinte beleolvadt a paplanba, ami a nagy meleg ellenére is köré volt tekerve, és a pizsamája is annyira halvány színt vett, hogy Elizabet biztos volt abban, a ház azon pontja, ahol az apját elhelyezték, fekete fehérré változott.
  Kábultan sétált oda az apjához, aki gyengén felemelte a kezét, hogy lánya megfoghasssa. Arca sápadt volt, a szája és a szemei alatt lila, és kora ellenére hatalmas ráncok húzódtak végig az arcán. Bár látszott rajta, hogy nagyon kimerült, a szeme játékosan csillant meg, amikor észrevette a lányát. Elizabet szemeit könnyek borították, és a látogatás után is még napokig sírhatnékja támadt, ha az apjára gondolt.
  Ezután az anyja állítása szerint újra rosszabbodott az állapota, de az évadkezdés miatt nem tudott hazautazni, és azóta sem volt még ehetősége. Azért örült, hogy az apja jobban lett, és ha hihet az anyjának, és az orvosoknak, akkor ezután már csak javulni fog. Nagyon remélte, hogy igazuk lesz, és Karácsonykor újra együtt mehetnek fát venni, mint régen.
Elmosolyodott a gondolatra, és felnézett az anyjára.
- A legközelebbi szabadnapomon hazalátogatok – mondta.
- Jól van, apád örülni fog – mosolygott a nő. – És addigra talán a felújításokkal is végzünk – sóhajtott, aztán újra nekilátott a reggelinek.
- Mennyi van még? – kérdezte Elizabet.
- A házból már csak a hátsó épület van, tudod, ahol a Nagyi lakott, aztán szeretném a garázst és a szerszámost is helyre rakatni. Ó, jut eszembe – váltott hirtelen. – Amikor a szobádat festettük, összepakoltam a cuccaidat pár dobozba, és elraktam, nem akartam visszapakolni még, mert nem tudtam, hogy mi kellhet, vagy mi nem, szóval ha gondolod, elküldethetem, és átnézhetnéd őket. Aztán ha jössz haza, csak azokat kellene magaddal hozni, amiket szeretnél, hogy ott legyenek. Vannak ott ruhák, meg régi füzetek is, de pár játékod is megtaláltam – hadonászott a nő a villával.
- Jesszus – nevette el magát röviden a lány. – Majd szólj, ha küldöd a dobozokat, és megkérem Ica nénit, hogy vegye át őket, ha nem vagyok itthon.
- Akkor ezt megbeszéltük – bólintott a nő.
  Ezután némán fejezték be a reggelit – Elizabetnek is megjött az étvágya. Amikor már mindketten a konyhában voltak, és Tamara mosogatott, a lánya pedig eltörölte azokat, Elizabet kérdőn nézett az anyjára.
- A garázst és a fészert is be akarod fejezni még a tél előtt? – ráncolta a szemöldökét.
- Tervezem – nevetett fel Tamara. – Ferenc azt mondta, hogy ha ilyen tempóban haladnak, akkor talán november végéig végeznek.
- Hát, optimista a csávó – húzta fel a szemöldökét a lány.
- Ne legyél gonosz – rivallt rá az anyja. – Tényleg gyorsan haladnak. Azután kezdték a lakást, hogy apád kórházba került, de már szinte teljesen végeztek vele. A többit már pillanatok alatt megcsinálják.
- Remélem így lesz, kíváncsi vagyok, hogy milyenre tervezted – vigyorgott a lány.
- Semmi extra – mondta Tamara, és elzárta a vizet, és megtörölte a kezét. – Pár falat kiszedettem, hogy apád ágyát könnyebben tudjam a lakásban tolni, meg a lépcsők mellé is rakattam emelkedőt, és az egész lakás újra lett festve. Ja, meg a tető lett kicserélve. Persze, ezek közül az emelkedő és a falkiszedés nem volt tervben, de hát mindegy, ilyen az élet – rántotta meg a vállát, azonban mielőtt Elizabet válaszolhatott volna, a csengő szakította félbe őket.
- Csak nem vársz valakit? – húzogatta a szemöldökét a nő, egyértelműen Vencelre célozva.
- Nem – rázta meg a fejét a lány, aztán megtörölve a kezét, az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa.
- Meglepetés – emelte fel a kezeit a jövevény, amiben ott tartott egy-egy hatalmas vászonszatyrot.
- Neked nem próbán kéne lenned? – húzta össze a szemét Elizabet.
- Ejnye, így kell örülni nekem? – nevette el magát a férfi.
- Bocs – nevetett fel Elizabet is. – Gyere be. Az anyám itt van, szóval...
- Drágám! – hallotta meg az emlegetett hangját, majd kilépett a konyhából, és boldogan köszöntötte Dolhai Attilát, aki egy lehengerlő mosollyal nézett rá. – Annyira jó téged látni – adott neki két csókot.
- Magát is, Asszonyom – csókolt kezet Attila, mire a nő zavartan legyintett egyet.
- Befejeznétek a flörtölést? – forgatta a szemét Elizabet.
- Hogy tudnám, amikor anyukád ilyen elragadó? – mosolygott Attila a nőre, mire Elizabet úgy tett, minta hánynia kellene.
- Jajj, Kicsim, nem is értem miért nem vagytok együtt, nagyon imádom ezt a kölyköt – nevetett Tamara, mire Attila sármosan rákacsintott.
- Szóljatok, ha végeztetek – fordult meg Elizabet karbafont kézzel, hogy a konyhába vegye az irányt, és főzzön egy kávét a barátjának.
- Atikám, ez meg micsoda? – hallotta az anyja hangját.
- Öhm, egy kis...
- Épp most beszéltem Lizivel, hogy nem kéne ennyi szemetet ennie!
- Én csak...
- Add csak ide szépen – nyújtotta a kezét a nő a táskák felé, mire a színész annyira megilletődött, hogy átnyújtotta a szatyrokat neki. – Most pedig szépen kidobom őket – mondta, otthagyta a döbbent férfit, és a konyhába ment.
- Tényleg kidobod? – kuncogott Elizabet.
- Dehogy – nevetett fel az anyja. – Viszont ezt muszáj lenyúlnom, apád oda lesz érte – emelt ki egy tábla csokoládét a szatyorból.
- Csak ne egyszerre add oda ezeket neki – mondta, miközben átnyújtotta Tamarának az elcsomagolt palacsintákat.
- Kicsim, ne aggódj – simította meg a lánya fejét a nő, majd egy puszit nyomott a homlokára. – Köszönöm, hogy itt maradhattam, és örülök, hogy sikerült találkoznunk. Remélem hamar haza tudsz jönni – ölelte át a lányát.
- Nem ígérek semmit – ölelt vissza Elizabet.
  Tamara elköszönt a színésztől is, akit megnyugtatott arról, hogy esze ágában sem volt kidobni a nasikat, viszont a lelkére kötötte – ezzel együtt Elizabetére is -, hogy egyenek több zöldséget és gyümölcsöt. Amikor a nő elhagyta a lakást, Elizabet felsóhajtott, és hatalmasat nyújtózott, mintha végig egyhelyben lett volna, és a végtagjai elgémberedtek volna. Ezután nagy lendülettel zuhant le a kanapéra Attila mellé.
- Mi járatban erre? – kérdezte, miközben ráhajtotta a vállára a fejét, és elindított egy filmet a tévén.
- Keronak el kellett mennie, állítólag valami családi ügy, szóval elengedett minket. És mivel vasárnap van, gondoltam megtarthatnánk a filmezős esténket, ami az utóbbi hetekben kimaradt.
- Örülök neked – mosolygott Elizabet, aztán átnyújtotta a távirányítót a férfinek, ő pedig felállt a kanapéról. – Válassz valamit, addig hozom a nasikat – vigyorgott, majd eltűnt a konyhában.