Elvarratlan szál

9. fejezet

  Percekig bámultak egymásra, végül Vencel megadóan sóhajtott - nem akarta itt hagyni Elizabetet, de nem volt benne biztos, hogy vissza tudja fogni magát.
- Nem tudom, hogy... - kezdte, de Elizabet közbevágott.
- Kérlek! Én csak... Most nem akarok egyedül maradni - halkult el a hangja. - Tudom, hogy bután viselkedem, nem is értem, hogy mi ütött belém, én tényleg szeretném ezt az egészet, csak... Nem is tudom... Félek, azt hiszem. Mert elég rég volt bármi közöm is férfiakhoz, és az, hogy te ennyire komolyan gondolod, megijeszt.
- Elizabet...
- Nem, csak hallgass végig, kérlek! - állt fel a lány a kanapéról, és Vencel elé sétált. - Történtek... Dolgok, amik... Megváltoztattak, és amitől nem tudok úgy bízni a férfiakban, ahogy előtte tettem. Ez nem ellened szól, csak értsd meg, hogy nekem ez nem megy túl könnyen. Vagyis általában, de veled annyira más. Nem is értem, hogy miért, de neked olyan könnyen megnyílok, és azt hiszem ez az, ami megrémít. Mert én nem ilyen vagyok - nézett egyenesen a fiú szemébe. - Ha néha visszautasító vagyok, akkor az nem miattad van, mert kedvellek. Csak...
- Elizabet - fogta meg az arcát Vencel. - Nem kell magyarázkodnod. Így kellesz, és nem számít, hogy mi történt veled. Majd elmondod, ha készen állsz rá, addig csak legyél önmagad - mondta a lánynak a szemébe nézve.
  Elizabet meghatódottan pislogott fel rá, szemei könnyekkel teltek meg, és előre hajolt, hogy megcsókolja a fiút. Vencel szorosan átkarolta a lányt, és elmélyítette a csókot. Nem tartott soká, Vencel hamar eltolta magától Elizabetet, és letörölte a könnyeit, majd átkarolva a lányt, visszasétáltak a kanapéhoz.

  Másnap reggel Elizabet ébresztője belehasított a levegõbe, és szinte azonnal kipattantak a lány szemei. Mozdulni nem tudott, és értetlenül feküdt a hátán, amikor is eszébe jutottak a tegnap este történtek. Miután Vencel maradt, megnéztek még együtt egy filmet, de olyan fáradtak voltak, hogy végül a kanapén érte őket az álom. A lány álmosan pislogott az asztalra, ahol a telefonja pihent, de akárhogy nyújtózott, sehogy sem tudta elérni. Vencel karja szorosan ölelte magához, és nem tudott mozdulni.
  A telefon egyre hangosabb lett, és tudta, hogy a fiú is hamarosan fel fog kelni a zajra. Nem is tévedett, Vencel nem sokkal később mocorogni kezdett mögötte, és hangos szuszogással jelezte, hogy felébredt. Lassan nyitotta ki a szemét, és azonnal megpillantotta Elizabetet, aki óvatosan nyújtózkodva próbálta kikapcsolni a telefont. Miután sikerült neki, Vencel egy gyengéd rántással visszahúzta a nőt az ölelésébe, mire az halkan felsikkantott, mert nem számított a hirtelen mozdulatra.
- Jó reggelt - suttogta a fiú a lány nyakába, és mélyen beszippantotta az illatát.
- Szia - mondta megszeppenve a lány.
- Meg tudnám szokni, hogy így kelek fel - motyogta a fiú álomittasan.
Elizabet zavarba jött, és pirongva nézte a plafont, amíg Vencel fel nem emelte a fejét, és egy lágy csókot nem adott neki.
- Készülnöm kell - motyogta ködös hangon Elizabet, miután a fiú elhajolt tőle.
- Hányra kell menned? - kérdezte Vencel, miközben hagyta, hogy a lány felüljön a kanapén.
- Nyolc - mondta, majd besétált a szobájába, hogy összeszedjen néhány ruhát magának, és elkészüljön.
Miközben ő a fürdőben időzött, Vencel is összeszedte magát, és a kanapén ülve várta a nőt, hogy elkísérhesse a színházba, mielőtt hazamegy. Negyed nyolckor indultak el, kéz a kézben, amitől Vencel és Elizabet szíve is megtelt melegséggel.
  Amikor befordultak a színház utcájába, a lány szemöldök ráncolva figyelte a művészbejárót, ami körül szalagok feszültek, egy kisebb tömeg gyűlt össze, és két rendőrautó állt előtte. Megszaporázta a lépteit, ezzel Vencelt is magával húzva. Amikor közelebb értek, szinte azonnal megpillantotta az igazgatót, aki az egyik rendőrrel beszélgetett.
- Mi történt? - értek oda.
- Elizabet, drágám! - fordult a páros felé Kero, majd miután vetett egy pillantást az összekulcsolt kezeikre, folytatta. - Úgy tűnik betörtek a színházba.
- Tessék? - sipákolt a lány.
- Egyelőre úgy néz ki, hogy nem loptak el semmi, de még nyomoznak. Azt hiszem egy ideig bezárjuk a színházat - mondta csalódott sóhajjal az igazgató. - Sajnálom, hogy feleslegesen jött be ma reggel, de még nem volt alkalmam senkinek sem szólni.
- Mégis mi történt? - kérdezte a nő, miközben Vencel kezét szorongatta, és el sem tudta képzelni, hogy mégis ki és miért tört volna be egy színházba.
- Fogalmam sincs - sóhajtotta az igazgató. - Reggel, amikor ideértem, az üveg már be volt törve. Azonnal hívtam a rendőrséget, de egyelőre még semmi biztos információval nem szolgáltak.
  Elizabet döbbenten állt főnöke előtt, és próbálta megemészteni a dolgokat. Hogy lehet valaki ennyire botor, hogy egy ilyen neves színházba próbál betörni? A lány belesett a betört üvegajtón, és látta, hogy a belső ajtó sértetlen. Összehúzott szemmel figyelte, ahogy egy helyszínelő elsétál a folyosón, és közben walkie-talkie-jába beszélt.
- Minden rendben? - kérdezte egy mély hang mögöttük, mire a lány gyomra megugrott, és megremegett a térde.
  Szilveszter egy kávéval a kezében sétált mögéjük, és igyekezett pókerarcot vágni. Észrevette, hogy Elizabet Vencel társaságában van, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy egymás kezét fogták. Csak egy pillanatra nézett oda, de azonnal elöntötte a féltékenység. Tehát kibékültek.
- Sajnálom Szilveszter, de a mai napra bezárjuk a színházat, az esti előadás is elmarad - mondta az igazgató, aki közben a füléhez emelte a telefont, és a többi alkalmazottját próbálta elérni.
  Szilveszterben megállt az ütő, és remélte, hogy kívülről nem látszik, mennyire kétségbeesett. Nem árulhatta el magát, nem akarta, hogy egy idegbajos idiótának könyveljék el a színháznál.
- Milyen kár - mondta hidegen, majd belekortyolt a kávéjába. Kero egy szúrós pillantással jutalmazta, majd azonnal a telefonjára kezdett figyelni, ami csörögni kezdett a kezében. - Jó reggelt - szólalt meg a férfi, miközben lenézett Elizabetre.
  A lány összerezzent a hangra, és vontatottan fordult meg, miközben akaratlanul is szorított egyet Vencel kezén.
- Jó reggelt - válaszolt gombóccal a torkában, míg a mellette álló fiú csak kimérten biccentett egyet.
- Hogy halad a jelmezekkel? - kérdezte a férfi, miközben igyekezett nyugodtságot erőltetni magára.
- Tessék? - kérdezett vissza a nő, mert nem értette, hogy a férfi hogyan tud ennyire nyugodtan cseverészni vele, miközben lehet, hogy betörtek a színházba, és megrongáltak valamit.
- A jelmezekkel, az új darabhoz - mondta Szilveszter, mintha nem lett volna egyértelmű.
- Jól - mondta zavarodottan a lány.
Szilveszter bólintott, majd a nő mellett álló szőke fiúra nézett.
- Úgy látom minden rendben van maguk közt - mondta gúnyos hangon.
- Úgy látom, még mindig nem fogta fel, hogy semmi köze a magánéletemhez - szólalt meg először Vencel, amióta odaértek a színházhoz.
  A két férfi szigorúan nézett farkasszemet egymással, szemük szinte szikrákat szórt, és szinte képesek lettek volna megölni a másikat. A kis harcnak Elizabet vetett véget, amikor megfogta Vencel karját, és finoman megrántotta.
- Azt hiszem jobb lesz, ha megyünk - mondta. - Semmi értelme itt szobroznunk a színház előtt - szólt kétségbeesetten, mire Vencel elszakította a szemét Szilvesztertől, aki egy győzedelmes mosollyal figyelte a fiút. Gyerekesnek tűnhetett, hogy ezt nyereségnek vette, de mégis büszkeség töltötte el, hogy a szőke gyerek kapta el hamarabb a tekintetét.
- Menjünk - bólintott Vencel, majd egy utolsó pillantást vetett a férfira, és kikerülve őt, elindultak vissza a lány lakására.