Elvarratlan szál

7. fejezet

  Elizabet arra kelt, hogy a karja zsibbad, és a vér a fejébe tódul. Kinyitotta a szemeit, és rögtön Attilával találta szemben magát, aki a mellkasán feküdt, ő pedig félig lelógott a kanapéról. A feje visszahanyatlott a padló felé, és igyekezett nem elnevetni magát. A tévé még mindig szólt, csokipapírok és csipszes zacskók hevertek a padlón, és az egyik tál kiborulva feküdt a parkettán, körülötte nachos. Nem emlékezett, hogy mikor aludhatott el, arra pedig végképp nem, hogy barátja hogyan került rá.
  Miután visszatért a konyhából a szatyrokkal, poharakkal és pár tállal, amibe majd kirakhatják a csipszeket és a csokit, Attila nevetve húzta magához a nőt, hogy Vencelről érdeklődjön. Elizabet rettenetesen zavarba jött, és inkább a táska mélyére bámult, hogy keressen valamit, de a férfi nem tágított a témától, ezért kénytelen volt elmesélni neki a randijukat. Aztán a tegnap is szóba jött, és azt már valamivel felszabadultan mesélte, hogy mik történtek a családjában. Persze, dühösen ecsetelte, hogy a szülei hazudtak neki, ráadásul még a bátyjának sem szóltak, de Attila megpróbálta lenyugtatni, hogy a szüleinek nem állt szándékukban megbántani őket, sem hazudni nekik, csak nem tudták hogyan és mikor szóljanak a dologról. Arra is emlékszik, hogy ezután sírt egy keveset, de barátja valami idióta poénnal elterelte a figyelmét, amiért igazán hálás volt. Ezután kezdték el a filmet, amit a színész választott, de fogalma sem volt arról, hogy mi volt az, mert a gondolatai újra átvették az irányítást, és képtelen volt figyelni.
  Megpróbált óvatosan felkelni, de ahogy Attila megérezte, hogy mocorog alatta, szorosabban fonta a karjait köré.
- Ne csináld már! - morogta halkan.
  Kibújtatta ép karját a férfi alól, de a bal karja teljesen elzsibbadt, azzal nem tudott mit kezdeni. Megpróbálta letolni magáról a színészt, de egy kézzel elég nehéz volt, ráadásul a férfi alig akarta elengedni.
- Basszus, rohadt nehéz vagy - mondta egy kicsit hangosabban, de Attila meg sem hallotta. - Gyerünk, kelj már fel - lökte meg.
- Hmmm - hümmögött a férfi, de nem mozdult.
- Igen, hozzád beszélek! - lökdöste tovább, de semmi válasz. - Jesszusom - sóhajtott fel. - Ennyi, kész, lelöklek - figyelmeztette az alvó férfit, majd jobb kezével nagyot taszított rajta, de ezzel csak azt érte el, hogy ő maga csúszott lejjebb a kanapéról. - Mindegy, így is jó - beszélt magához, aztán kihúzta a baj karját is. Felemelte, hogy újra beálljon a vérkeringése, de ehelyett olyan volt, mintha ezer tűvel szurkálnák az egész karját. Pár percig masszíroznia kellett, hogy tudjon vele bármit is csinálni, de végül sikerült magát kiszabadítani a haverja karmai közül. Kócos hajjal, kimelegedve térdelt a padlón, miközben kapkodta a levegőt. - Ezért még számolunk! - fenyegette meg az alvó férfit, akinek annyi volt a válasza, hogy hátatfordított a nőnek, és aludt tovább.
  Elizabet nevetve állt fel, hogy rendet rakjon a nappaliban. Összeszedte a szemetet, a maradék édességet a konyhában rakta el, aztán megkockáztatta, hogy felporszívózik, mert a kiborult nachost nem tudta máshogy felszedni, de nem akarta feltétlen felébreszteni Attilát, ezért a konyhában kezdett neki, hogy ne legyen túl hangos. El sem hitte, hogy a férfi nem kelt fel a hangos zajra, amikor körülötte porszívózott, de az mintha nem hallana, aludta tovább az igazak álmát. Végül a nő teljesen belejött a takarításba, és már zenét is kapcsolt, hogy ne legyen unalmas. A hangosabb dob- vagy gitárszólóknál a kanapé felé kapta a fejét, de Attila még mindig nem mozdult. Ilyenkor elintézte egy vállrándítással a dolgot, és folytatta a takarítást.
  Már épp befejezte volna a nappalit, amikor két szám között egy ismeretlen hang szakította félbe. Összeráncolt szemöldökkel ment a hang irányába, majd amikor észrevette, hogy Attila telefonja csörög, úgy gondolta, hogy hagyja, elvégre, nem állt jogában belelesni a mobilba. De amikor közelebb lépett, és meglátta a nevet a kijelzőn, azonnal felkapta az asztalról, és a szobájába sétálva felvette.
- Szia, Elizabet vagyok - szólt bele.
- Ó - lepődött meg a hívó fél. - Szia Lizi! - A nő hangján lehetett hallani, hogy mosolyog. - Attila? - érdeklődött.
- Alszik - nevetett fel a nő.
- Na szép - nevetett Viktória. - Azért ment, hogy veled legyen, erre elalszik. Szép kis barát.
- Nem zavar - hárított Elizabet. - Igazából miatta kezdtem el kitakarítani a lakást - kuncogott.
- Ezt inkább nem akarom tudni - rökönyödött meg Viki. - Csak azért hívtam, hogy tudjam nagyjából mikor ér haza, de ha jól sejtem ma nem számíthatok rá.
- Nem hiszem - érett egyet Elizabet. - Majd mondom, hogy kerested.
- Köszönöm. Majd azért te is meglátogathatnál minket, a lányok már hiányolnak.
- Ígérem benézek valamelyik nap, ha lesz időm - sóhajtott a lány.
- Ennyire sok a munka? - kérdezte Viki.
- Eléggé - nevetett erőltetetten Elizabet.
- Nem sürgetlek, nyugodtan pihend ki magad, ha szabadnapod van - mondta azonnal a nő.
- Á, magamra sosincs időm, másokra annál inkább találok - legyintett, mintha csak látná a vonal túlsó végén lévő nő.
- Akkor legközelebb helyettünk magadra fordítsd azt a kevés időt, amid lesz.
- Jól van - sóhajtott Elizabet. Szerette a Dolhai családot, olyanok voltak neki, mintha a második családja lennének. Mintha Attila lett volna a második bátyja, Viki a sógornője, a három lány pedig az unokahúgai. Az elmúlt években gyakran tartottak olyan összejöveteleket, ahol ők is és Elizabet szülei is jelen voltak. A két szülő tagadhatatlanul oda volt a színészért, és Tamara nagyon szívesen flörtölt a férfivel, aki örömmel viszonozta a kedves szavakat. Persze mindannyian tudták, hogy csak szórakoznak, de Elizabet gyomra mindig felfordult a gondolatra, hogy az anyja és Attila... Megrázkódott a gondolatra, és újra a hívásra próbált koncentrálni. - Puszilom a lányokat - kezdett búcsúzni.
- Átadom nekik - ígérte meg a nő - Szia - köszönt el.
- Szia, és szép estét - válaszolt Elizabet, majd bontotta a vonalat.
  Keresett egy plédet a szekrényében, aztán visszasétált a nappaliba, és visszarakta a telefont az asztalra, majd gondosan betakarta a még mindig szunyókáló színészt. Volt már párszor, hogy a férfi elaludt, amikor együtt voltak, de Elizabet sosem vette a szívére, tudta, hogy ez nem neki szól, hanem sokkal inkább a színháznak, és a sok munkának, amire a férfi vállalkozott. Mosolyogva nézte alvó barátját, aztán leguggolt hozzá, és kisimított egy hajtincset a homlokából. Nézte kisimult arcát, ami bár még mindig gyermekien csillogott, ha beszélt, ilyenkor lehetett látni, hogy Dolhai Attila bizony korosodik, és bár még csak harminchat volt, a sok túlóra és kevés alvás hiányában a szeme körül bizony szarkalábak keletkeztek. Persze ez semmit nem vett el a bájából, amiért a fél ország odavan, mégis annyira idegennek hatott.
  Elizabet sóhajtva állt fel, hogy legalább a nappalit befejezze, mielőtt lefekszik aludni. Bár így, hogy napközben aludt, nem volt benne biztos, hogy tud aludni éjszaka.