Elvarratlan szál

3. fejezet

  Pár nap telt el az ominózus este óta, és Elizabet egyre inkább úgy érezte, hogy Szilveszter tényleg nem emlékszik a múltbéli eseményekre, legalábbis rá biztosan nem, és úgy döntött, hogy így nem is fogja beavatni, hiszen felesleges. Így talán könnyebb lesz neki is túllépni a dolgokon, és elfelejteni az egészet.
  Már nem kerülték annyira egymást a férfivel, legalábbis nem annyira, mint azelőtt, de Szilveszter még így is bőven megtartotta a távolságot, és nem időzött sokat a lánnyal, de meg tudott maradni a közelében. Ezt a lány igazán nagyra értékelte.
  Elizabet épp a kávézó felé tartott, ahol megbeszéltek Attilával egy találkozót, mielőtt mindketten a színházba mennének. Rég nem voltak már kettesben, és a lánynak igazán szüksége volt egy baráti beszélgetésre. Próbálta magára felszenvedni a kabátját, mert elég hűvös volt, és ahogy fordult volna be a sarkon, egy erős mellkasnak ütközött, és forróságot érzett a mellén. Felkiáltott a hirtelen jött hőmérsékletváltozásra, és hátrált két lépést.
- Jézusom, ne haragudjon, rettenetesen sajnálom! – hallott meg egy lágy hangot. – Nem vettem észre, hogy jön, ez egyértelműen az én hibám – folytatta a hang tulajdonosa.
- Nem, semmi gond, majd csak kijön valahogy – hárította Elizabet, miközben felnézett a felsőjéről.
  Egy magas, szőke sráccal találta szemben magát, akinek világító kék szemei hatalmas megbánást mutattak. Egy fekete póló és bőrdzseki volt rajta, fekete farmerrel és bakancscsal, a kezében pedig ott virított az elviteles kávésbögre, aminek az alján épp, hogy lötyögött valami. A többi a lányon volt.
- Öhm – jött zavarba azonnal Elizabet, és hajtincset igazított a füle mögé. - Tényleg semmi baj, m-megesik az ilyen, v-vagyis velem biztosan, és hát mivel most én vagyok itt, nem is lehetett volna másképp, sz-szóval - Össze vissza hadart és beszélt, rettenetesen zavarban volt, amikor egy kellemes nevetés csapta meg a fülét.
- Maga igazán vicces – nevetett a szőke. – Vencel vagyok – nyújtotta a lány felé a kezét, aki némi habozás után elfogadta azt.
- Elizabet – mosolygott a fiúra.
- Szeretnék mégegyszer elnézést kérni, és ha nem veszi tolakodásnak, szeretném kifizetni a felsőjét – mondta Vencel, miután elengedték egymás kezét, majd a tárcájáért nyúlt.
- Jajj, dehogyis! – szabadkozott a lány azonnal. – Nekem kéne kifizetni a kávéját, elvégre én ütköztem magának. A felsőmért igazán mindegy – legyintett.
- Ugyan már – mosolygott a fiú. – Még csak nem is ízlett. Szívességet tett nekem – hajolt közelebb a lányhoz. – Viszont a felsője igazán drága darabnak tűnik, és nem szeretném, ha miattam kellene kidobnia.
  Elizabet elvörösödött, ahogy megérezte magán Vencel pillantását. Szinte égette őt azokkal a kék szemekkel, legalább annyira, mint pár perce a kávé. Épp válaszolt volna, amikor megcsörrent a mobilja. Sietve kapta ki a táskájából, és vette fel.
- Szia, igen tudom, ne haragudj, mindjárt ott vagyok, csak – kezdett bele, de egy pillanatra megakadt, mert nem tudta mit mondjon. – Szóval épp volt egy kis balesetem.
- De ugye nincs bajod? – kérdezte azonnal Attila a vonal túlsó végén.
- Ne aggódj, nem történt semmi komoly – nyugtatta meg a férfit.
  Vencel előre-hátra billegett, és szomorkás mosollyal nézett le a lányra. A telefonból egyértelműen hallotta a férfi hangot.
  Elizabet, miután letette a telefont, elnézést kért az előtte állótól.
- Ne haragudjon, de már így is késésben vagyok – kutakodott a táskájában. – Ma este ráérek, és akkor megbeszélhetjük ezt a dolgot – nyújtott át a fiúnak egy névjegykártyát, ami a színházhoz tartozott, majd kikerülte Vencelt, és elindult a kávézóhoz.
  Vencel értetlenül állt a járdán a lány után nézve. Megforgatta a kezében a kis papírt, amit a lány sietve adott neki, és elmosolyodott. Budapesti Operettszíház – Földvári Elizabet, jelmeztervező.

  Elizabet szinte beesett a kis kávézóba, és szinte futva ment az asztalhoz, ahol megpillantotta Dolhai Attilát.
- Ne haragudj, hogy késtem – kért azonnal elnézést, aztán leült a székre.
- Mondd, miért van az, hogy akárhányszor kettesben találkozunk, mindig kávé landol rajtad? – Nevetett fel Attila. Elizabet zavartan nézett a blúzára, amin ot étetlenkedett egy hatalmas folt.
- EzHonnan tudod, hogy kávé? – tért ki a válasz elől. A színész hangosan felnevetett.
- Szóval, mi történt? – kérdezte, miután lecsillapodott a nevetése.
- A sarkon voltam, amikor egy srác nekem jött, és leöntött kávéval – mesélte.
- És? – kéredzte Attila, mintha várt volna még valamit.
- Mi és? – kevetett fel Elizabet. – Ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse a felsőm, amit én elutasítottam, és ő is elutasította, hogy kifizessem a kávéját.
- Ennyi? – dőlt hátra meglepődötten Dolhai, és belekortyolt a kávéjába.
- M-miért, mi kell még? – kérezett vissza a lány, és próbálta leplezni zavarát.
- Várj csak! – dőlt előre ismét a férfi. – Valami még történt – szólt halkan. – Mesélj csak! – villant meg a szeme.
- N-nem tudom mire gondolsz – vette a kezébe a lány a gőzölgő teás bögrét, és belekortyolt az italba.
- Liz – nyújtotta el a lány nevét a barátja. – Engem nem versz át.
- Jól van! – adta meg magát. – Mivel felhívtál, és siettem ide, a kezébe nyomtam a névjegykártyám, hogy majd megbeszéljük ezt az egészet, mert nem akartam annyiban hagyni.
- A fenébe! – csapott a combjára a színész. – Ha nem beszéltük volna meg a találkozót, akkor most lehet, hogy vele randiznál.
- De én most veled randizom – kontrázott a lány mosolyogva.
- Igazi megtiszteltetés – mosolygott Attila is.