I'm stuck in the dark but you're my flashlight (Jikook)

Prológus

Megint. Megint itt tartunk. Itt ülök a sötét szobában minden, és mindenki elől bezárkozva, de egyszerűen nem megy...Nem tudok nyitni az emberek felé, túl sok szörnyűség történt. Túl sok démon költözött belém. És érzem. Érzem hogy felemésztenek belülről. Szét csócsálnak, s a végén örömtáncot lejtve nevetnek, hogy igen, elérték végre a céljukat. Hogy teljesen tönkre tettek.

Azóta...azóta az időszak óta nem megy, egyszerűen minden hitem elveszett az emberekben.
Anya...Itt hagytál...egyedül, pedig hatalmas szükségem volt rád, te voltál az egyetlen védőbástyám akihez bármikor menekülhettem...anya miért hagytál el? Miért hagytál annak a beteg embernek a kezében? Miért kellet nap mint nap eltürnöm amit velem tett?! Minden áldott nap megkesrítette az életem.

Nem bízok már az emberekben. Minek? Hogy újra megsérüljek? Hogy újra megalázzanak, hogy kihasználjanak?
Nem, jobb nekem így. Egyedül csak én ,és a démonjaim ,milyen idilli nemde?

Halk kopogás, és már nyílik is az ajtó. Belép rajta az egyetlen ember, aki még a rokonom, akihez még köt a vérem.
A nagybátyám Bangchan.
Ő vett a gondozásába miután az a... Hagyjuk.
Szóval már egy éve az ő terhére vagyok itt. Sosem mondja, de tudom hogy csak egy púp vagyok a hátán. Mégis kinek kéne egy ilyen gyerek? Aki nem beszél? Egy néma? Aki elvesztette a hitét az emberekben? Aki fél az érintésektől? Aki szorong a nap minden egyes percében? Aki nem tud nyugtató nélkül aludni? Aki éjjelente sírva kell fel, mert felideződik benne a múlt? A múlt, mi akár egy hatalmas lavina maga alá temeti, és nem hagyja levegőhöz jutni?

Sok pénzt költ rám a semmiért,és ez még rosszabb érzéssel tölt el, nem akarja feladni. Ő legalább még küzd, mindig is csodáltam, és felnéztem rá az akarata, és az elszántsága miatt. De tudom hogy csak azért akar "kikurálni" mert azt akarja hogy az emberek egy normális gyereket lássanak.Hogy lássák, az egyetlen unokaöccse is egy ugyan olyan 17 éves fiú mint akárki más. Ne kelljen el borzadniuk mikor meglátnak...engem.

Naphosszat dolgozik, hogy a házat, és az orvosokat is tudja fizteni.
Orvosról orvosra jár, de még egyiknek sem sikerült kezdenie velem semmit...Mégis mit tudnának, egy rakás semmmitérő, undorító ember vagyok...
Más 17 éves korábban dolgozik, és segít a családjának, hogy megtudják szerezni a napi betevőre valót, de én...én Park Jimin mit teszek...? Semmit. Csak egy súly vagyok vállán, ami lenyomja, és őt is magammal rántom akartlanul.
Ahellyet hogy élné az életét, barátnőt szerezne, megházasodna, kiélné a fiatalkorát mint más vele egykorú. Egy testi-lelki néma romhalmazt kell ápolgatnia, aki még a legalapvetőbb dolgokat sem tudja egyedül elvégezni, és aki mindezen sok fáradozás ellenére sem képes hálás lenni, hanem csak a saját maga gondjaival foglalkozni, mással nem törődve...Ő nem ilyen unokaöccsöt érdemelne...Szörnyű vagyok...csak tudnám miért nem tudok már végre megdögleni, mindenki válláról levenném a terhet...a néma fiú végleg eltűnne.