I'm stuck in the dark but you're my flashlight (Jikook)

3.rész

Visszaemlékezés:

Berángatott a fiú mosdóba. Letérdeltetett. Kikapcsolta az övét. Lehúzta a nadrágját. Majd rám parancsolt.

-Szopj!

Nem akartam.
Könnyes szemekkel néztem fel, az előttem álló évfolyamtársamra.
Nem érdekelte. Nem érdekelte, mit akarok, vagy mit nem. Nem érdekelte, hogy ez nekem mennyire megalázó volt. Hogy még sose csináltam, és hogy még erre nem voltam kész. Nem érdekelte. Nem érdekelték a könnyeim, a fulldoklásom, pont mint az "apámat".

Hajamba tépve erőteljesen ráhúzott a péniszére, majd durván , iszonyatos tempóban mozgatni kezdte a fejem. A könnyeim megállás nélkül folytak. Égették a szemem minden apró szegletét.
Nem kaptam levegőt. Már az ájulás szélén álltam.Egyre hevesebben szívta be az oxigént , majd egy morgás közepette a számba engedett valamit. Kiakartam köpni undorító nedvét, de nem engedte.

-Nyeld le!

Nem tehetem mást, meg kellet tennem. Remegtem, sírtam, alig tudtam felfogni ami az előbb történt.

Rám nézett. Az arcán nem tudtam mást felfedezni, mint színtiszta undort, és dühöt...mint ahogy az "apám" néz rám anya halála óta minden egyes nap.
Rendbe tette magát, majd sarkon fordult, és kisétált. Mintha semmi sem történt volna. Ott hagyva a jéghideg csempén feküdve. Megállás nélkül sírtam...vagyis inkább már zokogtam. Addig azt hittem ennyire még sose aláztak meg, de ez csak a kezdett volt...

Valaki videóra vette az egész jelenetet. Megvágta, és megszerkesztette a felvételt, hogy úgy tűnjön én akartam. Majd feltette ezt egy Facebook csoportba, amibe az iskola 99%-a benne volt. Aki nem, annak elküdték.

Kinevettek. A folyosón nem tudtam úgy végig menni, hogy ne súgtak volna össze a hátam mögött, vagy ne illetek volna igen "kedves" szavakkal.
Senkit nem érdekelt az igazam. Még a tanárok sem hittek nekem. Az egész iskola egy utolsó hímkurvának titulált, és ez ellen nem tehettem semmit.
Egyetlen egy ember sem volt aki mellém állt volna. Aki megvédett volna.Többé nem voltam ugyanaz az átlagos fiú . Sorra szálltak rám az iskola kemény gyerekei. Megvertek.Volt hogy pengével vagdosták a kezem, a lábam, ahol értek.
Megaláztak.
Kényszerítettek, hogy maguknak örömöt okozzanak.
Ezek minden napossá váltak. Minden nap hatalmas gyomorgörcsel mentem iskolába, várva hogy ma mit tesznek velem. Nem volt elég, ami otthon volt. Ami eddig történt, még ez is. Senkitől nem tudtam segítséget kérni. Mert senki nem segített. Csak 14 éves voltam. Akkor éreztem először igazán, hogy meg akarok halni. Akkor kezdtem magamat kínozni.

Nem akartam mást csak lebegni a végtelenbe. Eltűnni örökre. És soha többé nem érezni semmit.

Visszaemlékezés vége.

******

Egész este le sem hunytam a szemem. A gondolatok, és az emlékek könnyű szerrel átkelő helynek használták az agyam, minek következtében egész éjjel forgólodtam.
Belefáradtam... Nem akarok elmenni ahoz az orvoshoz. Csak feleslegesen pazaroljuk egymás idejét. Nem fog segíteni...Mert nem tud segíteni.

Már olyan közel érzem magamhoz. Szinte itt áll a küszöbön a halál szele, elfog magával ragadni...érzem. Ezen pedig semmilyen orvos sem segít.
Csakis Bangchan miatt megyek bele utoljára. Nem akarok neki még több gondot okozni azzal, hogy nem megyek, ennyivel tartozom neki talán utoljára.

Komolyan úgy érzem nem bírom tovább, ez már számomra nem élet. Hálátlan vagyok, amiért nem tudom értékelni amim van. De nem megy, akármennyire is próbálom. Akárhányszor lehunyom a szemem egy kép jelenik meg előttem. Amin én vagyok. Vagyis csak voltam. Csak egy élettelen, kihűlt testet látok, és mérhetetlen nyugalmat érzek.

Végre. Megnyugvás. Amire már jó ideje várok. Ezt pedig csak így kaphatom meg.

Lassan el kellene kezdjek készülődni, bármennyire nem akarok menni. Mindjárt indulunk.
A gardróbhoz lépve kinyitom, és mégnezem a mai nap folyamán mit tudnék felvenni, mintha már nekem számítana hogy nézek ki...
A választék igen széles. Van itt fekete póló, fekete pulcsi, fekete sapka, kabát, bakancs. Fekete, fekete hátán. A kedvenc színem. Megnyugatat egy kicsit amikor ezt a színt viselem, már szinte hozzám nőt.

Végül egy -meglepő módon- fekete térdénél szakított nadrágot, és egy fekete hosszú ujjút veszek fel. Szőke tincseimmet csak arrébb fésülöm karikás szemem elől. És kb ennyi. Semmi extra. Minek? Pszichológushoz megyek, nem randevúra.

Miután kész voltam lassan kibattyogtam az előszobába, ahol nagybátyám már várt. Meglátva, - mint mindig- egy mosollyal üdvözölt, mire én csak egy aprót bólintottam.

-Ha kész vagy akkor indulhatunk is.

Mondta, majd előre engedett, amíg ő bezárta az ajtót. A lifthez érve megnyomta a hívó gombot, aminek következtében az pár másodperc múlva már készen is állt a használatra.
Utálom a lifteket. Nem igazán mondanám magam klausztrofóbiásnak, de a liftektől egyenesen a szőr áll a hátamon. Az érzés hogy egy vas "dobozba" vagy bezárva, ami tulajdonképpen a levegőben mozog pár drót, vezeték segítségével erőteljes félelemre ad okot számomra .

Miután kiértünk a házból, egyenesen az autóhoz vettük az irányt.
Az út elég csendesen telt. Mondjuk egy néma fiútól mit lehet várni. Egész úton a mellettünk elsuhanó tájat néztem. Kb. 1 óra kocsizás után, egy rendelő féleség előtt álltunk meg.

Kiszállva a kocsiból, Bangchant megvárva, indultunk be együtt.
Bent egy kis előter fogadott, ahol a pult mögött egy fiatal lány ült. Amint megláttott minket szélesen elmosolyodott, amire én semmit nem reagáltam.

-Jónapot! - Köszönt. - Bizonyára te vagy Park Jimin, kérem erre fáradjanak, a doktorúr már várja.

Majd elindult egy irányba, mi pedig követtük.
Egy hatalmas sötét barna ajtó előtt álltunk meg. Mély levegőt véve néztem a hatalmas falapra.

-Minden rendben lesz Jimin, én itt foglak várni kint.

Mondta nagybátyám, amire tőlem csak ismételten egy bólintást kapott.

Mégegyszer utoljára kifújva a bent tartott levegőt kopogtam be, majd egy "szabad" után, nyomtam le a kilincset...