-Elvitte? - Fordultam meg hirtelen Jungkook ölelésében. - Hogy érted ezt?
Néztem rá a meggyötört ábrázatú férfire.
Nagyot sóhajtva fordult el tőlem, majd indult el a nappaliba, ahová én is követtem Őt.
Mindketten helyet foglaltunk a kanapén.
Megtörölte fáradt szemeit, majd bele kezdett.
Jungkook szépen lassan mindent elmagyarázott az elejétől a végéig, a tesztről, és a kicsiről. Arról, hogy Youngmi kihasználva a helyzetet eltűnt a kórházból a babával együtt, és, hogy sincs fogalma hova mehettek.
-Esetleg valami családtaghoz? Nem voltak rokonai, vagy szülei?
Gondolkodtam el, hiszen ez egy elég logikus lépés lenne.
-Az egész családdal évek óta nem beszélt, nem tartja a kapcsolatot egyikükkel sem, legalábbis amíg... együtt voltam vele sokszor hangoztatta, hogy mennyire gyűlöli őket, és soha az életbe nem menne vissza oda.
-Biztos? Nem lehet, hogy mégis valami távoli rokonhoz menekült? Ha esetleg felhívnad őket, talán tudnának adni valami kiindulási pontot.
Jungkook szemszöge:
Őszintén szólva nem nagyon hittem abban, hogy tudnának, vagy egyáltalán akarnának nekünk segíteni, de mindig benne van az emberben pár százalék remény , hogy "mi van ha mégis?"
-Rendben, egy próbát megér.
Sóhajtottam, majd elővéve telefonom tárcsásztam a számot, és reménykedtem, hogy talán mégis megtudják mondani hol van a lányuk.
Hosszas perces várakozás után végre felvették.
Egy idősebb hangú asszony szólt bele. Hangja komor, kimért, és szigorú volt.
Amint meghallota mi miatt keresem majdnem rám csapta a telefont mondván "nem akar hallani se, arról a fatyúról, ki szégyent hozott a fejükre", de végül hosszas győzködésre hajlandó volt meghallgatni.
Nagyjából beavattam azokba a dolgokba, amiket feltétlen tudnia kell. Elmondása szerint hosszú évek teltek el azóta, hogy Youngmi bármi féle kontaktott létesített volna velük, ők pedig nyilván nem kerestek őt, és hogy rajtuk, az öccsén, a nagyanján és a nagybátyján kívül nincs más akihez mehetett volna, ha esetleg eme szörnyű tettre vetemdett volna. Valamint bizton állította hogy ha bármi ilyesmi történne arról ő már rég tudna.
Amint befejezte rövid monológját, elfoglaltságra hivatkozva bontotta is a vonalat.
Még csak beszélni sem akar a lányáról.
Tehát a család kilőve.
-Én nem tudom mit évő legyek Jimin...
Temettem arcomat kezeim közé, majd dörzsölni kezdtem, hogy a fáradságot valahogy eltüntessem a szememből.
Pár perc csend állt be, mintha nagyon törné valamin a kis fejét,majd a egyszer csak megszólalt.
-Jungkook te feküdj le egy kicsit, pihenj, hosszú éjszakád volt, én addig kitalálok valamit.
Tette kezecskéjét az arcomra, mitől elöntött az öröm és az izgatottság, ám mikor realizálta mit is csinál, el vette onnan, és pipacs vörös fejjel nézegette kis húsos ujjait.
-Nem kell, nem vagyok fáradt.
Fordultam el tőle, hazudva, hogy ne lássa a karikás szemeim.
-Jungkook, látom hogy fáradt vagy, és mikor fáradt vagy mint kiderült sokkal ingerültebb is, szóval kérlek menj és feküdj le kicsit, majd ha kitisztult a fejed akkor beszélhetünk. Jó ?
Vette elő édes kis boci szemeit, amire már nem tudtam nemet mondani.
-Jó, de ne csinálj semmi butaságot.
Mutatottam rám ,mire bólintott beleegyezően.
Kinézem belőle, hogy valami őrültséget csinál, amiben saját maga is megsérül csak hogy nekem segítsen, azt pedig nem hagyhatom, nem veszíthetek el még egy fontos személyt. Most nem.
Jimin szemszöge:
Miután Jungkook lassan cammogva elhagyta a helységet elő kotortam a zsebemből a telefonom.
Hatalmasat nyelve, erősen zakatoló szívvel néztem a sötét képernyőt még percekig.
Mi van ha nem segít?
Ha elhajt, és kinevet?
Nem...Ő nem olyannak tűnt...
De mi van ha mégis?
Aishh...Jimin, ne legyél nyuszi, küzd le félelmet ami benned van, máshogy nem fogsz egyről a kettőre jutni.
Lassan feloldva a telefont kerestem ki a névjegyzékből egyetlen nevet, miközben ajkamat harapdálva néztem Kook szobájának csukott ajtajára,majd a fülemhez emeltem.
Nagyon féltem, legszívesebben elhajítottam volna a kezemben lévő kis eszközt a szoba másik végébe, de Jungkooknak szüksége van a segítségre, én pedig nem fogom végig nézni, ahogy tönkre megy.
Nagyon fontos neki a fia.
Nekem pedig Ő...
Nem. Elég volt nekem ezt végig csinálni, vele ez nem történhet meg. Soha.
Már esküszöm úgy voltam vele, hogy leteszem, mikor jó párszoros próbálkozásra sem vette fel senki.
A tenyerem izzadt, majdnem kiesett a kezemből a telefon,mire egyszer csak egy mély férfi hang szólalt meg a vonal másik végén, én pedig remegő hanggal válaszoltam.
Jungkook szemszöge:
Már este felé járhatott az idő, mivel a redőnyömön nem sok fény látszott beszűrődni. Szinte az egész napot végig aludtam, aminek nem igazán örülök, mert nem szeretem Jimint sokáig egyedül hagyni.
Oldalamra fordulva dörgöltem meg a szemeim, mikor is hangokat hallottam a nappaliból.
Egy férfi hangot, ami nem Jiminé volt.
Szemeim azonnal kipattantak, felugrottam az ágyból, majd feltépve az ajtót rohantam be a nappaliba, de megtorppantam, mikor szembe kerültem az előttem lévő személyekkel, akik érkezésemre rám kaptak a tekintetük.
Felváltva néztem rájuk értetlenül, hogy mégis mi a francot keresnek ezek édes kettesben a nappalim kellős közepén, mire a kis szőke, halkan megszólalt,és elindult felém, magyarázkodva.
-Jungkook, kérlek hallgasd meg, tudna segíteni nekünk, vannak kapcsolatai és...
De ekkor közbe szóltam, mire elhallgaltott.
-Tényleg? Pont ő?
Mértem végig, a nem kívánatos személyt,majd szúrós pillantásokkal a kissebbikre néztem,aki összehúzta inkább magát.
-Rég találkoztunk már Dr. Jeon. Örülök hogy újra látom.
Mosolyodott el gúnyosan, ami nem mondanám, hogy ínyemre volt.
Lehet nagyobbat kellet volna ütnöm annó, akkor most nem lenne ilyen elégedett vigyora.
-Úgy szintén, Kim Namjoon.
YOU ARE READING
I'm stuck in the dark but you're my flashlight (Jikook)
Fanfiction"- Képzeld találtam egy orvost aki elvállalna, és segítene." "Remek, még egy agyturkász aki megprobálja a lehetetlent, és egyben még egy ember aki kudarcot fog vallani..." Hogyan válhat valaki, talán egy új eséllyé az élethez, egy olyan fiúnak ki m...
