I'm stuck in the dark but you're my flashlight (Jikook)

13.rész

Jungkook szemszöge:

Jiminnel eggyütt elindultunk a lakásukból.
A lifthez érve be is szálltunk abba. Talán a negyedik emeletnél járhatunk, mikor nyílt az ajtó, és egy csomó ember csődült be mellénk.
Jimin szorosan hozzám simult. A háta hozzá préselődött a mellkasomhoz. De nem csak azzal érintett meg. Ugyanis a feneke egyenesen egy elég érzékeny részemhez ért. Mivel nekem háttal állt, valószínűleg nem látta hogy milyen harcokat vivok magammal, hogy egy hangot se adjak ki, ugyanis a tökéletesen kerek popsija egyenesen rá nyomodott arra a testrészemre.
Le kellet nyugtatnom magam. Úgy éreztem, mintha egy kanos vadállat lennék, pedig semmi olyan szándék nincs bennem.
Reméltem, hogy a történtekből nem vett észre semmit.

Megérkeztünk a kávézóhoz. Nagyon szeretem ezt a helyet, évek óta ide járok.

Hangulatos.

Már éppen indultam volna be, mikor Jimin megtorpant mögöttem. Jól láthatóan remegni kezdett, és a kávézót szugerálta.
Én kerdőn tekintettem rá. Rosszul van talán?
Szemeimet vissza, a kávézó ablakához vezettem, ahonnan tisztán látszott mi is a probléma.

De hülye vagyok! Édes istenem! Nagyon sokan vannak bent. Ez a hely minden nap zsufolásig van tömve emberekkel. Nekem nem nagyon jelent gondot a tömeg, de ha jól látom Jimin nem igazán szereti.
Miért nem gondoltam erre előbb. Láthatóan retteg bemenni.

-El mehetünk máshova is ha szeretnéd, ez a hely elég zsúfolt.

Mondtam neki nyugodt hangnemben. Nem szeretném ha kényelmetlenül érezné magát, esetleg rosszul lenne. Egy aprót bólintott, mire halványan, de elmosolyodtam.
Kis fejét le hajtva totyogott melletem.

Annyira édes.

-A közelben van egy kisebb park, nem sokan járnak oda, ha akarod elmehetünk.

Ismét bólintott, fejecskéjével még mindig a betont kémlelve.

Kb. 5 perc gyaloglás után megérkeztünk. A park szinte üres volt, egy két ember ha koválygott a területén.

Pont ideális Jiminnek.

Az egyik padhoz érve, le ültünk. Ám ő a pad másik végében foglalt helyet.

-Nyugodtan közelebb ülhetsz, nem harapok.

Mondtam, mire pár másodperc múlva kicsit közelebb jött hozzám.

A szellő lágyan lengedezett, Jimin tincsei közé férkőzve lobogtatta meg kisebb hajszállait.

Olyan szép.

Nem kéne ilyenekre gondolnom, de egyszerűen nem tudok "megálljt" parancsolni a gondolataimnak .

-Tudod Jimin, miért pont pszichológus lettem?

Kérdeztem magam elé meredve. Szemem sarkából láttam, hogy éppen hogy megrázza nemlegesen a fejét.

Valahogy úgy érzem tudatnom kell vele, hogy nincs egyedül. Hogy valamilyen szinten át tudom érezni ami vele történik.

Hogy bennem megbízhat.

- Hát, hol is kezdjem, hmm... mondhatni elég szép gyermekkorom volt. Voltak barátaim, jó tanuló voltam. Minden szép is jó volt, aztán mikor 15 éves voltam egy nap, suliból haza fele kaptam egy hívást. Édesanyám hívott fel zokogva, hogy közölje velem, az apám meghalt. Autó balesetben.

Ekkor kicsit elcsuklott a hangom. Annyi év. Annyi hosszú év után is úgyan úgy felemészt a hiánya.

Jimin rám emelte tekintetét, és a arcomat kezdte fürkészni. Egy mély levegő vétel után folytattam.

-Apám volt mindenem, ha lehet ezt így mondani. Mindent megtudtam vele beszélni. Segített ahol tudott. Ha az utcában lévő idősebb fiúk piszkáltak, mindig kiállt melletem. Emlékszem az első szerelmemnél is ő adott tanácsot, hogy hogyan járjak a lány kedvében. Számomra egy minta apa volt.

Az emlékére fájdalmasan elmosolyodtam. Majd folytattam tovább.

-A halála után minden megváltozott. Anya sokkal többet dolgozott, hogy el tudjon tartani. Szinte sose volt otthon. Bezárkoztam. Vagyis inkább elzárkoztam a világ elől. Az életemet, a folytonos önutálat, rossz közérzett vette át. A jegyeim rosszabodtak. Majdnem évet is kellet ismételnem. A barátaim szépen lassan elvesztettem. Kivéve egyet. Volt egyetlen egy ember, aki ki tartott melletem annak ellenére, hogy én el taszítottam magamtól. A neve Jin volt. Fölöttem kettő évvel járt, de a korkülönbség ellenére nagyon jól ki jöttünk egymással.
Mint mondtam, abban az időszakban eléggé magamba fordultam. Úgy éreztem mindenki, aki fontos volt számomra elvesztettem. Bántottam magam, ahol csak tudtam. Majd végül egy nap úgy döntöttem itt a vége. Nem bírom tovább csinálni. Begyógyszereztem magam. Azt hittem itt a vég, de egy csoda folytán megmenekültem a haláltól. Mert megmentettek. Jin mentett meg. Ha akkor egy szó nélkül nem jön át, hogy oda adja a házi feladatot. Ha akkor nem tépi fel a fürdőszoba zárat talán...sőt biztos, hogy már nem lennék itt. Emiatt nagyon hálás vagyok neki, mivel végig melletem állt a viselkedésem ellenére. Rá világított arra, hogy az élet nem csak egy komor pacák, amit én láttam magam körül. Jin adott nekem egy új esélyt az élethez. Azért szerettem volna pszichológus lenni, mert tudom milyen a gödör alján lenni. És mert talán, így azok az egyének, akik hasonló helyzetben vannak, is kaphatnak egy új esélyt az élethez. Mert mindenki megérdemel egy boldogabb életet.

Mondatom végére a melletem ülő fiúra néztem, kinek szemében apró könnycseppeket véltem felfedezni, mik lassan végig szántották kis kerek arcát.