I'm stuck in the dark but you're my flashlight (Jikook)

24.rész

Éreztem, ahogy az apró oxigén részecskék nem tudnak el jutni a tüdőm járataiba. A fejem émelygett. Pedig még csak ki sem bontottam a borítékot.
Ez tőle jött. Megtálalt...Tudja hol vagyok, és valószínűleg azt is tudja hogy kivel. Ez egy elme beteg. Ha megtalált meg is tud ölni.Mindig is gyűlölt engem. Tudom mikre képes. Őrült.

Kezeim kocsonya módjára remegtek. Lassan kinyitottam a borítékot. Olvasni kezdtem a sorokat.

A földre rogytam. Zokogtam. Vagyis inkább síró görcsöt kaptam. Az éltető oxigén csak pár foszlányát is, de a tüdőmben akartam tudni. De nem ment. Szédültem. Hátamat a hideg beton falnak döntöttem.Megint jön. Az a kicseszet pánik roham.

Nem kérheti ezt tőlem. Egyszerűen nem. Nem tudom megtenni. Inkább most azonnal meg ölöm magam, nem várok tovább. De nem fogom megtenni, amit a levélben le írt.

Bántani fog valakit...Tudom, hogy képes rá. Nem teheti...Nem eshet bántodása senkinek miattam....Ez egy ördögi örlödés. Vagy én élem túl, vagy más.
Nem becsülhettem alá...Mert nem tehetem. Azok után ami a múltban történt már nem...

Vissza emlékezés:

Az a sok undorító részeg ember. Csak röhögnek. Röhögnek, ahogy a földön fekszem. Szét verve. Véresen. Meggyalázva. Ismét.

Mostanában ez lett a hepje. Athívja az összes tróger, alvilági haverját, hogy eggyütt nézzek ahogy szenvedek. Ahogy megint szét ver. És megint megteszi. De nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy a fájdalommal teli sikításaim, kiáltasaim hallják. Mert nem szólalok meg. Többé nem. Senki előtt. Igy csak csendben tűröm, ahogy csupasz testem kínozzák, azok előtt az elvetemült, kanos vad állatok előtt. Pár könnycseppet el-el hullajtva. Sosem lesz vége...

1 évvel ezelőtt: (A történet, hogy hogyan került Jimin a nagybáttyához)

Hideg.Sötét.Nyirkos. Mocskos. Ezzel a négy szóval tudnám jellemezni a helyet, ahol a jelenleg is tartózkodom. A pince. Hány napja is lehettek ide bezárva étlen, szomjan? Kettő?
Nyakamon lévő vékony bőrbe elősen bele vág a vaslánc. Fáj. Nem mondom azt, hogy nem. Fizikailag még érzek némi fájdalmat. De lelkikeg...
Semmit...az emberek minden érzelmet ki öltek belőlem. Ha nem itt, akkor az iskolában.
Csak üveges tekintettel meredek, a falon lévő kissebb-nagyobb repedésekre, amit a fejem erő teljes becsapódása okozott. Annyit bántottak,hogy kezdek kételkedni, hogy nem-e őrültem meg végleg, és nem csak én képzelem ezt az egészet.

Miután le jött, és ismét felnyalhattam a padlót, rögtön távozott is. Pfff...még arra sincs elég ideje, hogy legalább normálisan betörje a fejem.

Meghallotam a bejárati ajtó erőteljes csapodását. Kissé megnyugodtam. Végre elment.
Tekintetem a vas ajtóra tévedt. Ez egy csoda? Vagy csak beképzelem? Résnyire nyitva van. Fejemben ezer, és ezer gondolat fogalmazódott meg. Megéri megszökni? És ha megtalál? Vissza hoz...De bárhol jobb mint itt.

Négykézláb kezdtem mászni az ajtó felé, mivel fel állni már nem volt erőm. Hirtelen valami vissza rántott. Rohadt lánc. Meg fogva két kezemben, kezdtem el húzni. Minden erőmet bele vetve. Kínlódtam.
Végül nehezen, de kiszakadt a hatalmas rozsdás lánc a falból. Úgy tűnik ma Isten velem van. Amilyen gyorsan csak tudtam kirohantam a pincéből. Elő kotorva a bejárati ajtó pót kulcsát, téptem fel azt.
A friss, hűvös levegő az arcomba csapott. Oly rég éreztem már e kellemes érzést.
Futni kezdtem. Rohantam, ahogy a gyenge csupasz talpaim birták. Már kezdett sötétedni kint. Az utcai lámpák gyér fénye világította meg, az előttem elterülő út szakaszt.
Hirtelen meg álltam . Végig néztem magamon. Mindössze egy térdig erő, szürke póló, és egy alsó nadrág volt rajtam. A nyakamhoz kaptam. A rozsdás vaslánc még mindig ott díszelgett. Remek. De már nem fordulhatok vissza. Végre van elég bátorságom, magam mögött hagyni. Nem ronthatom el.
Kétségbeesetten szaladtam a kihalt utcákon. Egyre hidegebb volt, november lévén. Vacogva lépegettem.
Éreztem ahogy pici, rövid ujjaim szinte jégcsappá fagytak. Talpamról nem is beszélve. Itt fogok megfagyni az utcán. Mit is gondoltam. Hiszen senkim sincs, akihez mehetnék. Csak az adrenalin, és a szabadulás utáni vágy hajtott. Nem gondolkoztam.

Egy idő után nem bírtam tovább menni, és az utca középén, erőtlenül össze estem.

Mint utólag kiderült, egy arra járőröző rendőr talált rám, és vitt be a kapitányságra. Ott minden félét kérdezgettek. Ki bánt így velem? Honnan jöttem? Mi a nevem? Hol vannak a szüleim?
Végül valahogy kiderítették a nevem. Kapcsolatba léptek a rég nem látott nagybátyámmal. Aki egészen Szöulból el jött, hogy az eddig talán életében 3-szor látott unokaöccsét magához vegye. Tudta, vagyis inkább érezte hogy "apám" tette mind ezt. Ő is ismeri.- De talán még ő sem gondolná milyen kegyetlen is igazából.- Mégsem hánytorgatja fel a mai napig egyszer sem.

Vissza a jelenbe:

Össze kupordva sírtam a földön. Kezemben, még mindig azt az átkozott levelet szorongatva. Magam elé meredve, folyamatosan hulltak a sós cseppek szememből. De fel kell kelljek. Mert muszáj. Ha Chan haza jön és így lát, mégjobban aggódni fog. Miattam, pedig nem éri meg aggódni.

Remegő lábakkal elindultam a fürdőbe, hogy egy kis hideg vízzel életet leheljek magamba. Miután meg mostam a sirástól vörösödött arcom egyenesen a tükörbe néztem. Néztem, ahogy a hideg vizcseppek versenyt futva az arcomon, egy kissebb, csöpögő hangal hullanak alább.

Talán nekem ez a sorsom...hogy életem végéig szenvedjek,amiért megszülettem.

Köszi, ha elovastad 💞💗