Wish I were...(Kozume KenmaXReader)

I.

Az is első szerelemnek számít, ha viszonzatlan vagy ha csak pusztán túl hamar lesz vége?
Bármi is legyen az igazság, halálosan szerelmes voltam.

-Soha ne kezdj osztálytárssal!-furcsa módon ez volt az egyetlen dolog, amit Anyám mondott nekem a felső-közepes első reggelemen. Nem igazán értettem ez milyen jó tanács, azt hittem olyan lesz mint minden normális szülő

"-Vigyázz magadra szívem! Ügyes legyél, jegyezd meg elragadó személyiséged van, remélem majd mesélsz! Viszont most sietnem kell!-egy finom puszit nyom hajamba és kilép az ajtón."
Újra és újra elképzelem, vissza pörgetem. Se puszi, se jó kívánság. Pusztán ez az egy mondat és már távozott is.

Nem idegeskedtem, felesleges lett volna. Komótosan össze készültem és már húsz perc múlva bent is ültem az osztály terem harmadik padjába.

Egyes egyedül a teremben.

Négyszer végignéztem a terem beosztást, csak nem lehetek annyira béna, hogy már most eltévedjek. Mint később kiderült nem is, csak Anya nem tájékoztatott róla, hogy később kezdünk. Csendes és tartalmatlan egy óra várt rám. Sétálgattam az üres folyosón, megittam egy epres tejet bla bla bla. Már a végén az is megfordult a fejemben, hogy alszom egyet a padok tetején, de amikor bele kezdtem volna megjelent egy festett szőke hajú fiú. Egy percig zavartan néztük egymást, majd megszólalt a kialakult kínos csendet megtörve ezzel.

-Szia!-valaki nagyon bőbeszédű. Megindult a mögöttem átlósan lévő pad felé, majd lehuppant és elkezdett játszani a Nintendo Switchjével. Felé fordultam és csak néztem, nem nézett fel, ezek szerint nem zavarta az enyhén számomra is kellemetlen vizslatásom.

-Mivel játszol?-jézusom mi van veled [Név], ilyen elhaló még soha nem volt a hangod. Először is, zaklatod szegény fiút, aki láthatóan nagyon jól meglenne a társaságod nélkül. Másodszor pedig, mi bajod van? Miért nem tudsz normálisan beszélni, sőt miért támadod le? Nem is köszöntél! Jézusom, nem köszöntem! Most már nem lesz jó véleménye rólam az biztos!
Önmarcangolásomnak— jobban mondva a kis vitámnak magammal— a fiú félénk hangja vetett véget.

-Animal crossing-egy másodpercre felpillantott rám és szokatlanul elvörösödött fejemre. Várjunk. Mi? Elvörösödtem?
-Ismered?-tette le maga elé a játékot. Talán mégis kicsit beszédesebb, mint hittem. Hirtelen ötlettől vezérelve mellé ültem, kicsit furcsállta, de nem szólt érte.

-Igen, kicsit túl sokat is játszom vele!-nevettem saját magányom okozta elfoglaltságomon. Ezt csak megmosolyogta és mielőtt még folytathatta volna a szavába vágtam-Valamikor akarsz együtt játszani?-jó, most már talán értem miért ez az egyetlen "tanácsa" volt Anyának. Kedves vagyok, de néha túlságosan nyomakszom az emberre, ami máshogy adódott át egyeseknek a múltban.

-Mi a neved?-hirtelen nem tudtam tőlem kérdezi e vagy a karaktertől a képernyőn

-[Teljes név]- nyújtottam kezemet vidáman, de a fiú értetlen arca megmagyarázta, hogy nem így gondolta, így vissza is húztam kezemet mint egy komplett idióta -Oh bocsánat, majd beírom, ha nem baj!-ráztam meg zavartan fejemet, majd elvettem a fiútól a készüléket, aki gondosan ügyelt arra, hogy véletlenül se érjen kezemhez. Gyorsan beírtam a nevet és már meg is jelent az én kicsi szorgos karakterem. Vissza adtam a fiúnak a tárgyat, aki tovább játszott én pedig csak figyeltem mit csinál.

-Kozume Kenma!-motyogta halkan nevét, miért találom rettentően aranyosnak? Kezdek tényleg megbolondulni, sőt a mai kis vitáim miatt már szinte biztos is vagyok ebben.
Lassan megérkeztek a többiek is, kedvesnek tűntek, bár egy kicsit kívülállónak éreztem magam—így hát három emberrel beszéltem csak az osztályfőnökön kívül.
Szó nélkül vissza ültem a helyemre így hagyva, hogy a fiúnak esetleg normális padtársa legyen. Na meg persze éppen valaki le akart ülni mellé, aki valljuk be sokkal jobban konvergált a normálishoz, mint szerény személyem tette volna.

A tanítási nap eltelt, csodával határos módon túléltem. Olyan gyorsan siettem haza ahogy csak tudtam. Nem a szüleim miatt, inkább örültem, hogy lehet végre egy elfoglaltság nélküli napom. Levetődtem az ágyra és jó két óra telefonnal szinte az arcomban való fetrengés után átváltottam kedves Nintendómra. Egyetlen egy baráttal legalább gyarapodtam ma, ha talán a valóságban nem is, a játékban igen.

Ezzel kezdődött az egész, mára minden értelmet nyert, ami akkor összevisszaság volt számomra, ahogy Anya javaslatát is jobb lett volna, ha tiszteletben tartom.