Wish I were...(Kozume KenmaXReader)

II.

Sokáig tartott feldolgozni az egészet, ahhoz képest milyen hamar vége lett.
És ebben én is hunyó voltam...

Az iskolai napok egyhangúak voltak, de minden napra jutott pár dolog, ami szebbé tette napjaimat. Legtöbbször ezeknek az oka Kenma volt. Kicsit túl hamar kezdtem el tőle függni. Vajon ez tetszene neki? Megint csak forgatni fogja a szemét ha ezt mondom? És hasonló kérdések sokasága. Nem, nem szerettem bele a fiúba, inkább csak szorosabb lett a kapcsolatunk az ominózus este után.

Ugyebár az iskola első napján szinte mindkettőnk egy-egy baráttal lett gazdagabb, bár ez akkor még szinte veszteségnek tűnt ahhoz képest mennyire zavaros és felettébb furcsa beszélgetésünk volt. Mily meglepő ha két nem éppen extrovertált ember találkozik kezdetben a szemtől szembeni beszélgetés szinte lehetetlen, nálunk legalább is így volt. Viszont sokat játszottunk együtt aznap, majd lassacskán beszélgetni kezdtünk és végül hajnali négykor tettem le a telefonomat, amin keresztül vagy már három órája folyamatosan beszéltem a szöszivel. Nem nevezném mély tartalmas beszélgetésnek, de kifejezetten élveztem, hogy minden egyes hülye kérdésemet komolyan véve válaszolt, csak úgy mint ahogy én tettem volna. Legalább kiderült, hogy a láthatatlanság nem szupererő, vagy ha mégis akkor szuperhős.

Amint ezt a választ megkaptam hirtelen nem tudtam mit kéne válaszolnom. Igaza volt, át éreztem amit mondott. Ostobának tartottam magam amiért ilyet kérdeztem tőle, bár mára már beigazolódott hogy az is vagyok.
Vagy négy percig jelezte a telefonom hogy diktálok, szerintem azt hihette, hogy a következő másodpercbe vissza térhet másodikba egy jó kis olvasás órára a litániám miatt, hogy igazán nem kéne így éreznie meg ilyenek. De hát most komolyan, mikor láttam magamtól normális emberi reakciót az ilyen helyzetekben? Fején találtad a szöget! Soha.
,,Tudom, de legalább már nem kell egyedül láthatatlanul védenem a világot"
Ha jobban bele gondolok ez még talán aranyos válasznak is mondhattam volna, ám azt hogy a fiú mit reagált arról fogalmam sem volt. Nem válaszolt. Fél óra múlva sem. Még egy óra. Végül elegem lett a várakozásból. Mint felettébb temperamentumos személyként először megjött a kedvem a litánia íráshoz, hogy na te engem csak ne hagyj olvasottként. Aztán megláttam az órámat. Negyed öt. Egy gyors Mi Atyánkot elmotyogtam, hogy nem írtam egy egész próféciát arról mi is van akkor ha engem bárki így válasz nélkül hagy, igen, ideges voltam, mellesleg ugyan úgy semmi nem történt volna, túlságosan kedvelem ahhoz, hogy bántsam esetleg. Legfőképpen viszont csalódott és elkeseredetté váltam, féltem hogy mostmár egy barátom sincs.

Őszintén nem tudom mikor és hogyan aludtam el, de azt biztosan tudom, hogy nem éppen voltam kipihent és türelmes amint kinyitottam szemeimet. Telefonom az ébresztő csilingelésével együtt a falnak csapódott, majd amikor láttam kicsit erősebb voltam a vártnál próbáltam a falon keletkezett horpadást egy plakáttal elfedni—sikeresen—reggeli, készülődés és minden ugyan úgy mint eddig volt reggelente azt az egy dolgot kivéve, hogy rohantam az iskolába. Felesleges lett volna futnom, így is elkéstem, vissza emlékezve is csak egy váll rándítást szenteltem ennek a ténynek.

Sok sok gomen közepette levetődtem a padomba és próbáltam felzárkózni a többiekhez képest. Az órák lassan teltek és Kenma még mindig nem szólt hozzám, végig csak játszott, egészen ebédszünetig.

-[Név]-chan!-szólított meg félénken a mellettem toporgó fiú-Hozzak neked is valamit?-utalt az automatára. Válaszként felpattantam és pénzemet kezembe fogva néztem rá

-Ugye nem baj ha én is megyek?-mosolyodtam el halványan a hajnali gyors és tartalmas válaszadásán még véletlenül sem puffogva, moderáltam magam. Hevesen megrázta a fejét egy kis pírrel pofikáin, és már megint mosolyogtam mint a vadalma. A megint alatt pedig azt a röpke négy és fél órára célzok amit a fiúval "töltöttem", begörcsölt az arcom...

Csendben telt a sétánk, megvettük ami kellett és már indultunk is vissza a terembe. Megtorpant, de ez nem sokáig volt így mivel egy magas fekete hajú fiú integetett neki és ölelkezett vele össze barátian. Ezek szerint Kenma legyőzött barát mennyiségben, ez nem fair biztos régebb óta ismeri!

- Kenma!-nevette el magát a fekete hajú-Második nap és már barátnőd van, ilyen gyorsan ez még nekem sem ment!-lökte oldalba a hallgatag fiút. Nem tudtam akkor még, hogy ki ez a srác, de egyet nagyon jól tudtam. Ha az emberek zavarba hozásáról van szó akkor nagyon is tudta mit kell mondani.

-Hahaha Kuroo! Ma igazán elemedben vagy!- válaszolta Kozume szem forgatva-Mellesleg nem, osztálytársak vagyunk e mellett pedig szuperhősök-jelentette ki nemes egyszerűséggel és csak remélni tudtam, hogy majd megmagyarázza miért is nem válaszolt ha már bosszant ezzel

-Na és mi a szupererőtök? Csak nem a csendben egész nap ücsörgés és kockulás?-parodizálta szöszi arcát miközben játszik. Tetsurot idézve mint egy hetven éves könyvelő ilyenkor, főleg a szeme alatti karikák és komor viselkedése miatt.

-Esküszöm egy perce ismerlek, de már jobban ismersz mint a saját családom!-kaptam szám elé drámaian, mire csak fel kuncogott Kenma.

-Téged!-mutatott rám csodálkozva- Máris bírlak!-nevetett fel hangosan, majd vállamat átkarolva vezetett el engem osztálytársam mellől és láthatóan nagyon élvezte Kenma velem való cukkolását ezért a nap további részében is hasonlóan élvezhettük egymás társaságát, amit nagyon nem is bántam. Legalább már kivitték lehettünk barátilag.

Egy napból kettő lett, majd már Ő is a minden napjaim részét alkotta, kissé túlságosan is.