Wish I were...(Kozume KenmaXReader)

III.

Mindenkit hibásnak láttam, kivéve magamat.
Áldozati báránybőrbe bújt farkasként löktem el magamtól szeretteimet.

-Jössz edzésre?-lökött oldalba Kuroo. Megint elkalandoztam, mint a mai nap folyamán vagy ezerszer. Felnéztem a mellettem sétáló fiúra, aki hirtelen megtorpant és vállamra helyezte kezét-Minden rendben van?-kerültem a tekintetét, de így is hallottam hangjában, hogy aggódik.

Hogy miért is voltam feszült? Jobban mondva miért nem voltam ott fejben minden egyes másodpercben? Egyszerű, de nagyszerű válaszom van erre. Kenma ma nem jött suliba. Már bőven Május volt és ez alatt a röpke másfél hónap alatt minden napomnak valahogy a része lett, kivéve a mait. Egész nap nem válaszolt az üzeneteimre, ha beteg lenne tudnám, hisz szinte legjobb barátok lettünk, folyamatos helyzetjelentésekkel nyugtat akkor is ha nincs mellettem.

-[Név]-chan!-legyezgetett szemem előtt Kuroo-Nincs semmi baja, nyugodj meg!-kezemnél fogva húzni kezdett a testnevelés terem felé. Ezek szerint ma megyek edzésre-Tudom, hogy legjobb barátok vagytok, de én régebb óta ismerem, már megszoktam, hogy néha csinál ilyet!-sóhajtott unottan és egy percre sem állt meg-Hajnalok hajnaláig játszik, van hogy reggel hétig, majd kidől-nevette el magát-Este válaszolni fog!-kapta ki ujjaim közül az eddig ott tartogatott telefonomat-De addig is ez nálam marad!-rakta zsebre a készüléket

-Jó, de ne kutakodj rajta!-puffogtam és elrántottam kezemet tőle. Megint csak egy cinikus nevetést kaptam tőle, majd megállt amint beértünk a terembe

-Hmm, ezek szerint rejteget valamit a kis ártatlan [Név]-chan!-kaján mosoly jelent meg arcán, utáltam amikor így viselkedett-Na öltözz! Ma beállsz Kenma helyett!-megveregette a vállamat és ott hagyott. Még utána kiabáltam, hogy márpedig én béna vagyok és nem is vagyok csapat tag, de erre nem kaptam választ. Kénytelen voltam segíteni, akkor is ha egész edzésen szemeimmel akartam megölni Kuroot.

-Egész ügyes voltál!-már hazafelé sétáltunk, nem engedte, hogy egyedül menjek haza-Nem azt mondom, hogy be kéne állnod a lányokhoz, de valamit tudsz, amit Kenma is-nevetett megint, mint ma már vagy ezerszer a fekete hajú. Még mindig puffogva felnéztem rá, ugyan azt a reakciót kaptam

-Hát ki ne ugorjak az útra a dicséreteidtől!-szem forgatva fordultam be utcánkba. Jól esett azért a kis bújtatott dicsérete, bár ezt soha nem vallottam volna be neki. Talán azóta amióta ismerem most az egyszer volt csöndben. Teljesen más volt, ha a csapattal van, vagy ha csak Kenmával és sajnos nem sajnos akkor is ha velem.

Megérkeztünk a házunkig, nem tudtam mit kéne tennem. A közénk telepedett ritka csendből, kínos és kellemetlen lett. Egymás előtt állva tötyörögtünk, általában az utca végén elválunk, főleg olyankor ikonikus triónk siet haza. Mindenhova néztem csak rá nem, Ő viszont úgy gondolta lyukat éget koponyámba bámulásával. Zavaró tekintete miatt kénytelen voltam felnézni, nem is lehet pontosan leírni azt ahogy arca festett. A magabiztos Kuroo Tetsuro sehol sem volt akkor, zavart és félénk énjével ellentétben.
Gyerünk [Név] csak köszönj el mint mindig, tudod ölelés, köszönés, integetés, ne hülyéskedj ez már rutin szerű, te is jól tudod! Miért nem megy? Hajrá, hajrá, ha így folytatod ez még kínosabb lesz.
A szemkontaktus még mindig ugyan úgy megvolt köztünk, egy pontig. Tekintete cikázni kezdett szemeim és a szám között.
Nem, nem és nem! Hallottam már erről! Tudom mi jön, és a válaszom egy erős nem! Arcom valahogy úgy festhetett, mint egy paradicsom, aki előre látja sorsát, azaz hogy paradicsom levesként meggyilkolva végzi. Nekem pedig ez kicsit sem hiányzott. Elkezdődött, amit nagyon nem akartam, közelebb jött hozzám és ezzel együtt arcunk is közeledni kezdett. Milyen hasznos is az agyunk, ilyen pillanatban mindig felmondja a szolgálatot, kiköpött Firefox. Már csak két milliméter választotta el ajkait enyéimtől, szemei csukva voltak én meg hüledezve vártam tragikus végzetem. Hirtelen újra lett internet elérés és így oldalra fordítottam fejemet, hiba elhárítva, a csókból arcra puszi lett. Aztán újra mindennek vége lett, gondolataimat és kérdéseimet magukra hagyta a böngésző. Most vajon elrontottam az egész barátságunkat? De ha megteszem akkor is, nem?
Kuroo feleszmélt és "lányos" zavarában csak annyit tudott kibökni, hogy ,,Öhm". Általában e miatt képen röhögtem volna, de egy hang sem jött ki torkomon.

-Bocsánat-suttogta alig hallhatóan, most cserélődött a felállás, én vizslattam, Ő került- Nem tudom miért csináltam ezt! Felejtsd el, kérlek!-folyamatos fejrázás közepette magyarázkodott.

-Sajnálom, de nekem ez nem ment volna!-elhaló hangom még engem is megijesztett, nem éppen ilyennek terveztem.

-Ugyan! Hülye voltam! Rosszul vettem a lapot!-nevetett saját magán-Szimplán kedves és jó fej vagy!-a szemkontaktus megszakadt és közöttünk is a barátság, jobban mondva meglazult. Magamhoz húztam egy szoros ölelésre, habozva, de viszonozta-Ugye barátok maradunk ez az egész után is?-szorosan tartott, szív verése egyenletes volt, de nehezebben vette a levegőt, mint eddig bármelyik ölelésünknél éreztem volna. Ezt már személyesen is éreztem, csak addig tartsd vissza a könnyeid amíg elbúcsúzunk, kérlek.

-Ez természetes! Soha nem engednélek el!-nem tudtam miért mondom ezt a végén, csak úgy jött. Szorítottam az ölelésen egy utolsót és elengedtem. Csalódott volt, most már képes voltam olvasni az arcáról. Hogy lehettem ennyire béna? Miért kell mindent elrontanom?

-Köszönöm!-az eget nézte, így is láttam, amit nem akartam volna. Előbukkant a különös csillogás szemében, de ez nem a csillagok szépsége miatt volt. Csak is a szerencsétlenségemnek volt ez köszönhető, hogy a nagy Kuroo Tetsuro most pont miattam sírnál el magát, az a fiú aki miatt lányok százai csinálják ugyan ezt.
Zsebéből elővette telefonomat, és kezembe nyomta. Mély levegőt véve bele kezdett a már szinte öt perce folytatott búcsúzkodás igazi részébe

-Jó éjszakát! Majd holnap találkozunk a suliban!-intett lazán és el sietett.

-Neked is!-ugyan úgy tettem, be futottam a házunkba és halvány lila gőzöm nem volt most mit is kezdhetnék. A szüleim még nem voltak otthon. Lezuttyantam a padlóra és fejemet kezeim közé temettem. A sós cseppek pedig elindultak arcomon futóversenyt tartva. Ha azt mondanám sírtam akkor hazudnék, zokogtam. Olyan hangosan, mint még soha, titkon reméltem hogy utoljára fogok így sírni, legbelül tudtam ez egy puszta ábránd, nincs ekkora szerencsém.

Telefonom rezegni kezdett, újra bőgő roham kapott el ahogy a képernyőre néztem. Gyilkos kombóként tiport még jobban a földbe háttérképem, amin hárman mosolyogunk, mint a vadalma. Semmi nem lesz már olyan. A páros másik fele még jobban fájt.

Válaszolt.

Egész nap után, persze úgy lett ahogy Kuroo mondta. Hogy ebbe mi is fájt annyira?
Egy átlagos üzenet azzal, hogy ,,Nyugi csak sokáig játszottam" sose tenne ilyet senkivel. Kivételek erősítik a szabályt, én voltam a kivétel.
Sok túlzással két hónapja ismerem az alacsony szöszkét, vakon láttam a világot, de ami ennél is borzasztóbb, magamat is.
Folyton aggódok érte, csak Ő jár a fejemben, az egyetlen ember, akinek rögtön válaszolok és mindenbe bele megyek, amit kér tőlem.
A múltkor a terembe hagyta a vizét, a harmadikra felfutottam az edzésről, csak az ő rohadt vize miatt és én rühellek futni!
Mégis mit hittem ez mi nekem? Szimplán baráti segítség? Annyira hülye voltam. Sokkal jobban éreztem magamat vele, mint bárki mással, mindig mosolyogtam ha vele voltam, márpedig én nem igen mosolygok csak úgy magamban.

Legalább magamnak be kellett vallanom a fájdalmas igazságot, beleszerettem a legjobb barátomba.