Tizedik kihívás
6-os (cím): Nyolc szemüveg naponta
1-es (szó): szívátültetés
6-os (szó): koraszülött
Tegnap délután volt egy érdekes beszélgetésem a bácsikámmal. Itt ültünk kint a lágyan susogó terebélyes tölgyfa alatt. Először azt hittem, csak levegőre vágyik, szabadulni akar a ház fülledtségétől. Az arca végig komoly volt, ahogy keresztül sétáltunk az udvaron. Míg én vidáman szökdécseltem, ő olyan „múltba révedt" arccal bandukolt mellettem. Hisz tudod milyen a bácsi! Folyton csak beszél meg aggodalmaskodik, meg katasztrófa-elméleteket gyárt, amiket még ő maga sem hisz el... Szóval igazi optimista, már ha érted, hogy gondolom.
Akkor sem változott meg az arckifejezése, amikor leültünk, erre a kopott, recsegő lócára, itt a fa alatt. Merengve, amolyan „micsoda csoda ez" szemekkel fürkészte a tájat, szóval nem állhattam meg, hogy én is arra nézzek, amerre ő. A lábunknál elterülő rétet, és az azt átszelő kecsesen csordogáló patakocskát és az azúrkék nyári égboltot pásztázta egészen átszellemülve.
Egy pillanatra elmosolyodott:
– Nézd, Gyöngyvirág! – Az égőpiros pipacsok felé mutatott. Egy apró bolyhos vadnyúlcsemete bóklászott a viruló virágok között. Vidáman szökdécselt és láthatóan élvezte, ahogy a nap lágy sugarai bundáját cirógatják.
Egészen megigézve néztük ezt az édes kis tüneményt. Aztán egyszer csak a bácsikám nagyot sóhajtott és megrázta a fejét... vagy megrázta a fejét és nagyot sóhajtott... már nem emlékszem pontosan a sorrendre.
– Komoly dologról szeretnék veled beszélni, Gyöngyvirág. Kérlek, jól figyelj rám! – Tudod a bácsimnak meg van az a szokása, hogy folyton mindenkit megkér, hogy jól figyeljen rá, mert ő most valami irtó fontosat fog mondani... – Tudod, kicsi az életben minden, amit érzékelünk viszonylagos. – Ez volt az a pont, amikor kezdtem azt hinni, hogy megint a fizikánál lyukadunk ki, mint múltkor, amikor megkérdezte, hogy milyen színű az ég, én meg nagy naivan azt feleltem, hogy kék, mire ő elmagyarázta, hogy az ég nem kék, de a beeső fénysugarak pont úgy törnek meg, hogy mi azt a hullámhosszt kék színként észleljük, vagy valami ilyesmi... De már megint elkalandoztam. – Régen én sem akartam ezt elhinni, de most már magam is meggyőződtem róla. Azért, mondom ezt el neked, hogy te ne ess az én hibáimba. Tudod, az életben minden attól függ, hogy milyen szemmel nézzük a dolgokat. Olyan ez, mintha egyfajta szemüveget viselnénk. És ha a szemüveg rossz, akkor könnyen megeshet, hogy minden következtetés és bizonyosság hamis. – Hatásszünet. – Gyöngyvirág szemüveg nélkül senki sem szemlélheti a világot, de ha tudod mik egy becsületes és boldog élet alapelvei, akkor képes vagy rá, hogy ezen a szemüvegen keresztül fürkészd a minket körülvevő csodát.
Ezután persze még tovább beszélgettünk egy rakat lényegtelen csacsiságról, de az nem hiszem, hogy érdekelne téged, és őszintén szólva már magam sem emlékszem a felére se.
Úgyhogy ott folytatnám, hogy este, az ágyban végig ezen a szemüveges dolgon gondolkoztam, szóval nem is csoda, hogy erről álmodtam.
Egy hosszú-hosszú folyosón álltam, amin csak egyetlen ajtó volt, de az is a folyosó másik végén. Elindultam felé, de ahogy mentem, egyre távolodott az ajtó és egyre hosszabb lett a folyosó. Végül futni kezdtem, és amikor egy pillanatra lehunytam a szemem, neki ütköztem az ütött–kopott faajtónak. A felső harmada üvegezett volt. A homályos üvegre egy papírlapot ragasztottak:
NYOLC SZEMÜVEG NAPONTA
GYERE ÉS VÁLASSZ!
Nem igazán értettem mit jelent, de a következő percben már az ajtó túloldalán találtam magamat. Olyan volt az a terem, mint az amerikai krimikben az irattárak: körös–körül polcok nyújtóztak a plafonig, középen pedig egy íróasztal terpeszkedett. A polcok dugig voltak kis dobozokkal. El se tudtam képzelni, hogy mi lehet bennük, de ahogy közelebb léptem láttam, hogy mindegyikre egy apró papír fecnit ragasztottak: FÖSVÉNYSÉG, BUJASÁG, KÖZÖNY, VAKSZERELEM, SZERETET, MEGÉRTÉS...
