Eldarya (majdnem) kihalt faja

12.fejezet

A kristályteremben történtek után, mindenki nyugovóra tért. A hajnal csodálatosn volt. Az aprócsillagok úgy ragyogtak a fekete égbolton, mint a kiborított só. Káprázatos volt. Az ablakban ülve azon gondolkodtam, hogy hová vigyem Florat. Egy szép helyre kéne, mint például a tengerpart. Végül feladtam a gondolkodást, becsuktam az ablakot melyen az éjszaka hűvös idő olyan makacsul bepofátlankodott a szobámba. Shaitan össze gömbölyödve aludt a kis helyén. Óvatosan megsimogattam kis fejét, majd én is lefeküdtem pihenni. 

Reggel fáradtam battyogtam a kristályterembe. 

- Na mi a helyzet Miiko? Hogy sikerült a tegnap esti beszélgetés? - kérdeztem miközben megdörzsöltem az arcom. Korán van még. 

- Nem is tudom. Végig csöndben volt aztán mikor végeztem sírva rohant ki a szobámból. Nem tudom, hogy merre van, de gyanítom, hogy a saját szobájában van. - hajtotta le a fejét. 

- Ne okold magad, nem vagy hibás. - tettem a kezem a vállára. 

- Tudom, de akkor is olyan rossz, hogy egy egész fajt pusztítottunk el. - suttogta. 

- Nem volt más választásunk. A háború ilyen áldozatokat is követel sajnos. - mondtam komolyan. Miikonak nem volt esélye válaszolni, mert a többiek is megérkeztek. 

- Mizu? - pillantott körbe Ezarel. 

- Csak arról beszéltünk, hogy Flora hogyan reagált a tegnap esti beszélgetésre amiben kiderült, hogy mi állunk annak a hátterében, hogy nincsenek faj társai. - magyaráztam. 

- Én még mindig nem tudom a storyt. Én csak nagyon utánna jöttem. - tanakodott az elf. 

- Amikor kitört a háború mindegyik faj mentette magát, hisz senki nem akart a semmibe veszni családjával és faj társaival együtt. Sajnos voltak tündérek akik rossz döntéseket hoztak, mint például a természet tündérek. Nagyon sok gonosz vadászott rájuk és fenyegetve érezték magukat, így amikor kitört a háború érzéketlen gyilkosokká váltak. Úgy érezték, hogy itt az idő megbosszulni azt, amit egyesek tettek velük. Csak, hogy ezt mindenki megbosszulták nem csak az illetőkön. A tanács közös megegyezésre jutott azzal kapcsolatba, hogy veszniük kell. Én próbáltam menteni, de nem sikerült így az erdő egy részét nekünk kellett kitakarítani. Florát valószínüleg a szüleli egy fába rejtették, hogy biztonságban legyen. - mesélte el a történetet Miiko. Mindenki csak néma csendben állt és a saját gondolataiba merült. A csendet a kitsune törte meg. - Viszont most mindenki számára küldetésem van. A tegnapi csata nyomait takarítsátok fel. Florát meg egy picit hagyjuk, este úgyis randija van valakivel. - nézett rám. 

- Rendben akkor menjünk takarítani. - csapta össze kezeit Ezarel. 

A folyosón járva kerestem Flora szobájának ajtaját, hogy elmenjünk együtt a randira. A virágos kis ajtónál megállva bekopogtattam, azonban a mozdulatnál az ajtó kissé kinyílt. Furcsáltam, hogy nyitva van az ajtaja. Füleltem, de a szobába néma csend loholt. Semmit nem hallottam. 

- Flora? - nyitottam ki résnyire az ajtót. A sötét szoba már most nem volt valami bizalom gerjesztő. Rossz elő érzetem támadt. A helységbe belépve pillantottam körbe. Semmi furcsát nem találtam, viszont a rossz érzetem egyre erősödött. 

- Flora! - kiáltottam, de semmi. Egész nap senki nem látta. A szobában beljebb haladva pillantottam meg a földön itt-ott törés nyomokat és üveg darabokat. Nem tudtam hová tenni. Aztán oda léptem az ablak és az ágy közötti részhez és akkor. És akkor olyan látvány tárult a szemem elé amit azóta sem felejtettem el. Flora vérben áztatva feküdt a padlón. Két karján felvágva az ér. Oda rohantam hozzá és magamhoz öleltem. Kihült teste márvány nehézségü volt. 

- EWELIN! - kiabáltam. - MIIKO! - nem kellett sok, hogy ide érjenek. 

- Mi törtééééé...... - kezdte Ewelin, de meglátta a karjaimba fekvő lányt. - Azonnal szólok a többi ápolónak. - rohant el. Miiko lefagyva nézte a vérben úszó  lányt, majd sokkolva elsietett. Florát ölbevettem és elsiettem vele a betegszobába. Már csak az Orákulumhoz szólhattam imáimmal, hogy ne legyen túl késő. Ewelin három óra alatt nem tudta őt vissza hozni, így letakarta és fejet hajtott előtte. Elmormolt egy imát, majd segítséget hívott. Én komótosan a szobámba indultam. Nincs maradásra okom. Az ablakhoz leülve bámultam a csillagokat, melyen most a hold nem virított. 

- Nevra...  - szólt halkan Karenn. Nem szóltam semmit. Húgom oda lépett hozzám és megölelt, majd úgy vélte, hogy jobb, ha magamra hagy és elment. Az íróasztalomhoz lépve egy pergamen darabra lettem figyelmes. Érdeklődve kinyitottam. 

Kedves Nevra!

Fogalma sincs, hogy mit írjak, de annyi biztos, hogy mikor ezt te olvasod én már nem leszek. Sajnálom, hogy a beígért randi elmaradt, de ha majd oda fent találkozunk akkor megtartjuk. Remélem boldog életed lesz és ne szomorkodj miattam. Én akartam így. Leglább majd találkozhatok a szüleimmel. És ne feledd, a csillagos ég alatt mindig figyelni foglak. 

Flora

Könnyek csordultak végig az arcomon. Nem hittem el, hogy ez történt. Ha jobban figyeltem volna rá akkor máshogy alakult volna. A cetlit össze hajtottam és vissza tettem ugyanoda. Újból leültem az ablakhoz és csak bámultam magam elé. 

Párnap múlva Florának gyönyörű temetést szerveztünk oda ahol találkoztam vele. Az emlékek végig jártak a gondolataimon. Szomorúan dobtam a koporsójára egy rózsa szálat, melyen még tövis sem volt.

~The end