Szemeim vörösen izzanak a körülöttem lévő lángok fényétől.
A forróság szinte elnyel, térdre borulva emelem szemeimet a magasba.
Fent az égen is csak téged látlak, pillantásod izzó parázsként hatol testembe.
Miattad égek.
Szavaid, tetteid, te magad vagy szenvedésem oka.
Fájdalmasan felszisszenek, mikor elérnek a lángok.
Éget, mar, kínoz, hasogat, gyötör.
Lihegve próbálom oxigénnel megtölteni tüdőmet utoljára.
Órák, vagy talán csak percek telnek el, üvöltve hánykolódok a lángok közt, szenvedésem nem akar abba maradni.
Bőröm, porcelánként fénylik, nem engedi, hogy kárt tegyenek bennem a lángok.
Ismét felpillantok gyönyörű arcodra, ártatlan mosollyal nézel vissza, mintha nem látnál szenvedni.
Egy könnycsepp gördül végig arcomon, csak így tudok vissza mosolyogni ragyogó szemeidbe.
Hagyj csak égni, szenvedni, hisz nekem így is megéri.
