Olyan egyszerű csendben lenni.
Megnyugvás saját magamnak, hallgatni a semmit. Egy álom, ahol senki és semmi nem bánt. Egy érzés ahol szabad vagy. Egy boldogság, amit egy dolog ronthat csak el, a gondolatok.
Emésztő képzeteim megtöltik koponyám sivár belsejét. Légzésem felgyorsul, szívemet a fülemben hallom dobogni.
Egy pillanat alatt kétségbeesek.
Érzéseim gyilkos kötélként fonódnak nyakam köré, hogy a megfelelő pillanatban én magam húzzam meg a véget jelentőt.
Aztán, ismét csend lesz. Egy nesz sem töri meg, szinte áthatolhatatlannak érzem.
A kötél ugyanúgy a nyakamon, most tudok dönteni.
Mit akarok? Kegyes halált halni? Megmenteni magamat minden rossztól? Félni az elmúlástól, fájdalomtól és félelemtől?
Igen, én félek félni. A lassan telt évek során az agyam szinte már mantrázza, hogy félj. Néha azt gondolom, hogy én akarom ezt így, talán szándékosan építettem magamba a szorongást.
Egy sóhaj, a fülemben elhalkul szívem dobogása.
Még egy sóhaj, s légzésem lelassul, szinte megszűnik.
Egy utolsó lélegzet és kinyílik a szemem, mellyel eddig védtem magamat.
Nem vár semmi. Ugyanaz a sötét nincstelenség, mint mikor csukva tartom pilláimat.
Igen, azt hiszem ez egy jó válasz.
Gyáva vagyok és sosem lesz ez másképp.
Szenvedést hozok és ez ellen tennem kell.
Kritikus vagyok. Nem mással, magammal és pont ezért mondom most, hogy elég.
Nyakamra fonódott kötélre markolok.
Úgy is mindig elmenekülök, mit számít, hogy utoljára teszem-e?
És vége.
