Csendben üldögéltem ott. A lépcsőn. Azon ahol annyiszor megöleltelek, ahol szerelemmel teli bágyadt szemeim csak téged figyeltek. De ez mind múlt idő. Minden elveszik a homályban, az ürességben amit itt hagytál számomra. Ezt neveznénk balsorsnak? Mikor két ember élete összefonódik, ám mégsem megy nekik együtt? Mi is ilyenek volnánk..? Egyre többször merült fel bennem a kérdés, hogy egyátalán szeretlek e?
S minduntalan igen volt a válasz, de az elötte lévő csend elárulta, hogy ez már nem olyan mint kéne lennie. Kihalt, értelmetlen, reményvesztett kötődés.
Ilyen dolgok jártak a fejemben, miközben a házatok elötti kis lépcső soron üldögéltem. Most sincs másképp. Csak fekszem a sötétben, a plafont bámulva, hátha valaki ad választ. De ki adna, ha nem én? Én sem tudok. Most mit csináljak szerelmem? Ilyenkor miért nem tudsz beszélni velem? Arra volnék csak jó, hogy elpanaszold a gondjaidat? Köszönöm, elég volt. Sejthettem volna, hogy nem tudsz úrrá lenni a minket körül vevő észérveken, sejthettem volna, hogy ez lesz a vége. Tudom, nem tűnik nagy dolognak a szemedben, de számomra az. Azt hiszem ez lesz az utolsó "levelem" számodra.
Mert szeretlek, de nem megy.
