Azt hiszem, féltékeny vagyok.
A legjobb barátnőmre.
Féltékeny vagyok, mert az az ember, aki számomra bátyusként üzemelt, az, aki hónapok óta alig szól hozzám, most vele nevet, vele beszélget, őt ölelgeti.
Gyorsan elmagyarázom a történteket.
Szeptember eleje. Megismerkedem pár nagyon jó emberrel, köztük vele is, bátyussal.
Az elején azt hiszem, utál, hisz 9 év van köztünk, én vagyok a csoport legfiatalabbja.
Azonban pár hét alatt rengeteget beszélgetünk, olyan közvetlenek leszünk egymással, mintha már 10-12 éve legjobb barátok lennénk. Mikor egyszerre vagyunk betegek, átjárkálunk a másikhoz szar horrorokat nézni. Együtt kezdünk el zenélni, több dalt is feldolgozunk, több kevesebb sikerrel (az én részemről). Szilveszterkor egy kisebb társasággal együtt töltjük az időt. Együtt nézzük a tűzijátékot, egymás kezét fogva vágunk át a hatalmas, enyhén ittas tömegen. Aztán hirtelen lelassul. Éjjel 2 órakkor, mint akit fejbe vágtak valamivel. Kedvetlen lesz, nem lehet hozzá szólni. Megpróbálom felvidítani, de ez lehetetlennek ígérkezik, így csak hagyom. Ám ezután az este után valami megváltozik. Az elkövetkezendő hetekben mindent vissza utasít, akár sétálni, akár filmezni hívom, nem jön. Nem különösebben foglalkozom ezzel, tekintve, hogy beszélgetéseink ugyanúgy zajlanak. Azonban eljön a Január. Egy kisebb társasággal indulunk neki az éjszakának. Ő már alapjáraton sem tiszta, mivel borozgatott még otthon. Kicsivel késöbb félre von a társaságtól. Még mindig viszhangzanak a fülemben, enyhén illuminált állapotban elhangzó, túlmagyarázott, fájdalmas szavai.
"Számomra olyan a személyiséged, mint egy lámpa egy molynak,vonzasz. De ezt nem tehetem meg, szóval sajnálom, de ne találkozzunk..."
Negyed óra magyarázkodás után mondja ki.
Elfogadom, bár nagyon szomorú leszek, mégis meg kell adnom neki az időt. Beszélgetéseink nem ritkulnak az interneten. Megosztjuk egymással a nyomorunkat, sajnálkozunk a másiknak, mindketten magunkat okoljuk. Én szinte depresszióba esek, pedig nem tűnik nagy dolognak, ugye? Na, nekem mégis nagyon fontos. Telnek a napok, hetek. Egyre kevesebb lesz a beszélgetésünk, az is általában a nyomorról szól, majd hirtelen abbamarad. Továbbmegy az idő. Tán egy hónappal késöbb ráírok.
"Újra kezdhetjük?"
Lassanként minden beindul. Napról napra beszélgetünk egyre többet, azt hiszem, hogy minden rendben. Ám pár hét múlva az újabb találkozásnál elutasító. Flegma, alig szól hozzám, nem köszön és ez így megy tovább. Interneten szinte teljesen olyanok vagyunk mint rég, azonban élőben lassan idegenekké válunk. Most pedig itt állva nézem, ahogy a legjobb barátnőmmel bánik úgy mint rég velem. Nevet vele, beszélget, poénból ölelgeti, csikálja. Mikor rám réved a tekintete, csak egy flegma "Ne nézzé' már ilyen csúnyán" mondat hagyja a száját. És igen. Féltékeny vagyok. Mert mind az, amit tettem a barátságunkért, kárba veszik, hisz mást talált. Lehetséges, hogy túlreagálom, de egy dolog biztos. Többé nem kellek neki.
