A levegő nehezen csúszik le a torkomon, szinte éget, ahogy beszívom. Érzem mikor az oxigén ellepi a tüdőmet, majd kisurran egy nyekkenéssel kísérve. Egyenletlen a szívverésem, az ereimben minduntalan száguldozik a vér. Rohan, csak nem tudom hova. Értelmetlen gondolataim ködbe burkolják az ítélő képességemet, a kedvemet, az érzékelésemet. Csak állok kinnt a hidegben magam elé bámulva. Egyátalán min töprengek? Nem tudom mit csináljak, mit gondoljak, hogyan érezzek. A havas tájat, kopár síkként szemlélem. Hirtelen ötlettől vezérelve a zsebembe nyúlok, s azt az egy szál cigarettát, mely órák óta ott lapul, meggyújtom. Hallom a papír sercegését, ahogy szét ég, majd hamuként porlad el. A nikotin szétárad a testemben, s az előző friss levegő helyett, most a kátrányos füst telíti meg a tüdőmet. Fázom, egyre inkább megérzem a szinte karmokként maró hideget. Ez a pár szívás kijózanít. Eldobom a csikket, pedig talán a felét sem szívtam el. Nem kell, nem esik jól, nem akarom. Mély levegőt veszek, szemeimet közben lehunyva. Ez kellett csak nekem. Halványan elmosolyodom. Inkább hagyom az egészet, lesz ami lesz, s ezzel a mosollyal térek vissza a mit sem sejtő társaságba.
