A hűvös energiaital apró kortyonként csúszik le a torkomon. Lassan lépkedek haza felé, nincs kedvem otthon lenni. Vissza akarok menni. Hozzád. Még akkor is, ha nem foglalkoztál velem. Hisz ennyi idő után végre láthattalak. Igaz csak pár hét volt, de mégis majd belepusztultam a hiányodba. Legalábbis ezt hittem. Most viszont, ahogy a hidegben sétálok nem érzek semmit. Nem vagyok mérges, szomorú vagy csalódott. Hiányoztál, most is hiányzol, de egyszerűen nem tudok mit csinálni veled. Minden pillanatban magam mellé kívánlak, ugyanakkor mégsem. Lehet, hogy így kell lennie, lehet, hogy nincs jövő számunkra. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívom az egyik barátunkat, aki tudom, hogy melletted van.
"Kérlek mond meg neki, hogy szeretem."
Tudja, hogy kire gondolok, így a válaszát meg sem várva leteszem. Az ürességtől kongó dobozt össze nyomva vágom a falhoz. Nincs ehhez erőm. Sírni akarok, ki akarom adni magamból a..... A mit is? Nem jönnek könnyek a szemembe, üresen bámulok magam elé. Szeretlek. Nem tudom, hogy meddig, hogyan. Gyenge vagyok, de érted megpróbálok erős maradni.
Szeretlek.
