~ Bungou to Vampire ~

13.fejezet: Karácsonyi csoda

Két héttel később...

A karácsonyi időszak közeledtével meglepő mód sok ember árasztotta el az utcákat. A hömpölygő tömegben olykor feltűnt egy mikulás-ruhás illető, vagy kimagaslott egy-két fenyőfa csúcs is. Az ünnepi időszak igen korán ráköszöntött a kisvárosra, amely adventi vásárairól volt híres a környéken. Mind ezek ellenére Dazai számára mégis oly mód sok időnek tűnt ez a pár nap, hogy gyakorlatilag a perceket számlálva kelt és aludt. Továbbra is sok dolog volt, amit nem értett, még annál is több, amitől megijedt. Természetesen ezt senkinek nem mondhatta el. Ilyen gondolatok közt várta, hogy eljöjjön a karácsonyi randevú napja.

A szokottnál is korábban kelt, noha a megbeszélt időpont az esti órákra vonatkozott. Általában nehezen hajtotta álomra a fejét, mert mindig aggódott az édesanyja állapota miatt, az alvási rátája sosem emelkedett öt-hét óra fölötti időintervallumra. Ettől függetlenül fittnek és tettre-késznek érezte magát, szóval miután kicsusszant az ágyából azonnal lerohant az emeletről. Nem sokkal később kellemes, frissen őrölt kávé illata lengte be a helységet. Némi kruaszannal kísérve elfogyasztotta a méreg fekete szirupot (igen, sokkal inkább volt „szirupnak" nevezhető, hiszen olyan erősen megtömte a kávéfőzőt, hogy ezzel más országban embert ölnek). Ahogy a koffein átjárta a testét hirtelen a háta mögött egy ismerős jelenlétet érzett meg.

- Jó reggelt, anya, hogy aludtál? - kérdezte, hátra se fordulva, továbbra is a reggeli frissítővel foglalkozva.

Természetesen az anyja nem válaszolt. Nehéz volt vele legutóbbi heves vitájuk utáni önkéntes némasága miatt szótérteni. Mivel Dazai nem volt pszichológus azt nem tudhatta, hogy ugyan a depresszió vagy a pánikbetegség újabb felbukkanása lehet e a dolgok hátterében, de minden esetre  kezelni megtanulta. Egy kis helyes csészébe kiszolgálta édesanyját is. A nő mindig édesen szerette a kávéját. Természetesen a kezelő orvosai szerint a koffein nem tesz jót a lelki bajoknak, de fiaként sajnálta volna ezt is megvonni a középkorú hölgytől. Így hát kezébe adta és homlokon csókolta.

- Ülj le szépen és idd meg - javasolta, majd nekilátott elmosogatni a tányérját és bögréjét.

CSATT! - hirtelen nagy csörömpöléssel a földre zuhant a korábbi csésze és a porcelán azonnal kettétört a beltéri járólapon. Dazai riadtan fordult meg és anyja zavarodott arcával találta szembe magát.

- S-sajnálom - mondta a nő alig hallhatóan.

A fia azonnal ledöbbent. Már maga sem tudta mikor is hallotta utoljára egyetlen szülője hangját. A vámpírokkal való első találkozója óta ugyanis anyja nem volt hajlandó megszólalni - ami persze nem volt oly nagy kár, elvégre soha egy értelmes mondata sem volt dühkitörései keretein belül. A nő egyébként józan állapotban sosem volt túl hangos, mégis bársonyos és kellemes hangja volt, amivel megnyugtatta fiát régen. Kisebb korában mesélt neki, talán énekelt is - és olyan bódító volt. De már oly távolinak tűntek ezek a normális emlékek... Hosszú ideje már úgy érezte szinte egyedül él - de legalábbis egy szellemmel. Aki sokszor úgy viselkedik, mint egy rongybaba (így akár zombinak is nevezhető). Nem mozdul órákig, nem csinál semmit, szinte nem is pislog. Abszolút nem is szólal meg. A TV a legkedvesebb időtöltése, de a különböző műsorok se váltanak ki belőle más reakciókat a buta bámulást leszámítva.
Amikor pedig szóra nyílik a szája hirtelen mintha egy másik ember lenne: szidalmaz, olykor tettleges. Ilyenkor csak őrültséget csinál: általában meg akarja magát ölni. Vagy Dazait... de ilyenkor legalább lát érzelmet az arcán: zavarodottságot és könnyeket.

De ez... ez most az igazi anyja lenne?

- S-semmi baj! - reagált ő is hasonlókép sokkos állapotban, majd leguggolt és elkezdte kézzel összeszedni a csésze maradványait.