~ Bungou to Vampire ~

2.fejezet: Egy szerencsétlen fiú szerencsétlen napja

Atsushi remegő térdeivel alig tudott átmászni a kerítésen. Még mindig nem volt biztos benne, hogy a legjobb ötlet volt az amúgy sem túl okos barátjára hallgatni, aki ráadásul oda és vissza van az öngyilkosság bármi nemű formájáért. De már késő volt ezt fitogtatnia magában.

Az éjszakai erdő hideg fuvallata áttört a fák ágai között, megborzongatva a néhol még le nem hullott leveleket. Az, hogy éppen téli időszak volt szintén közrejátszott abban, hogy Atsushit időnként a hideg rázta, bár a fiú szerint ez sokkal inkább a fák ijesztő árnyékának volt köszönhető.

Gyakorlatilag cserben hagytam! - futott át elméjén ez a szánalmas gondolat, amely' bármilyen szánalmas is volt, de mégis az igazságot jelentette. Tudta, hogy bár sosem volt bátor, sem erős, hanem sokkal inkább vékony és védtelen, sokmindent nem is tehetett volna, ha barátjával marad. De mivel mindig is céltáblája volt a népszerű srácoknak, s az egyetlen ember, aki mindezek ellenére mellette maradt az Dazai volt, így nem lett volna szabad magára hagynia. Mindig védte őt, amit Atsushi sosem tudott mire vélni az önmagával szemben táplált, nem feltétlen indokolatlan utálat miatt. Az esetleges gonoszkodásokat és beszólásokat leszámítva Dazai igaz barátja volt. Ő pedig mindezek után mégis otthagyta.

- Annyira... - suttogta maga elé, lehelete párát képzett a fagyott, deres levegővel elegyedve. Nem tudta befejezni a mondandóját, helyette azonban valaki segítőkészen megtette:

- ...Szánalmas! - Hangos, tisztán érthető, egyetlen szó. Teljes mértékben jogos és helytálló kifejezése volt a kerítés aljában várakozó fiú tetteinek rövid leírásához. Az elismerésre azonban nem volt ideje, mivel a hirtelen, ismeretlen hang felzaklatta, és ezzel egyetemben pár közeli jószágot is. Szárnycsapásokat hallott. Meg kellene fordulnia?

- K-K-Ki...? - nézett el válla fölött a valamivel mögötte álló személy irányába.

Mivel sötét volt, gyakorlatilag semmit sem látott a vele megközelítőleg egy magas férfi alakjából, pusztán csak annak körvonalát.

- Figyeltelek már egy ideje kettőtöket, hogy a területünkön ólálkodtok, de eddig nem cselekedtem. Azonban a hozzád hasonló gyáva férgek kifejezetten értenek hozzá, hogyan hozzanak ki a béketűrésemből, ezért most lehet meggondolom magam - és megöllek. Még az is lehet, hogy hálás lennél érte, tigris-fiú... - Az ismeretlen szavai megfagyasztották Atsushi ereiben a vért, de mivel nem tudta hova tenni a fura becenevét, úgy gondolta rákérdezhetne az eredetére, így ezzel talán húzhatja az időt, míg ki nem talál valami okosabbnak mondhatót, hogy elmeneküljön. Ugyanis a másik fiú szavai nem arról árulkodtak, hogy viccnek szánta volna az öldöklős részt, még ha nem is ez volt az első, amit kiragadott a szövegkörnyezetből.

- Tigris... mi? - kezdte és közben végiggondolta a névválasztás lehetséges körülményeit.

- Aha, az alsónadrágod... fehér tigrisek vannak rajta, láttam mikor bemásztatok a kerítésen - taglalta a sötétbe burkolózott fél és mintha pár lépéssel közelebb ment volna Atsushihoz, aki a tények hallatán fülig pirult és még az élete féltését is elfelejtette pár percre.

- Micsoda?! - meglepődött saját hangjának agresszivitásán, de mivel hamar eldöntötte, hogy bárki is legyen a már vele szemben álló alak, nem fogja kedvelni, így nem esett nehezére folytatni hisztérikus kirohanását: - Ember, iderángat ez a gyökér Dazai, aztán mikor elkezd lelkiismeret furdalásom lenni amiatt, hogy otthagytam megjelenik egy sötét alak, aki az alsónadrágom figyelte miközben a házába belógtam! Nem lett volna ésszerűbb azonnal hívni a rendőröket, hogy valakik betörnek hozzátok, hallod?! - Valahogy úgy érezte a létező öszes feszültség kitermelődött belőle. Sosem szokott agresszív lenni, a véleményét is többnyire megtartja saját magának, de most ez az illető, akinek még az arcát sem látja kihozta a sodrából. Oly' annyira, hogy Atsushi már szinte bátornak is érezte magát. De ez nem tartott sokáig.