~ Bungou to Vampire ~

10.fejezet: Láthatatlan láncok

(18+)

Chuuya fel-alá járkált a szobájában s arra gondolt: Semmi kétség, ő lesz az!

Senki más nem nyúl ilyen aljas eszközökhöz a vámpírok közül, amivel egyaránt veszélyeztetheti önmagát és a fajtársait is. Ez lehet egy üzenet számukra, hogy elérkezett a bosszú. Persze még mindig úgy vélte igen indokolatlan Mori haragja, hiszen sosem mondta, hogy szereti őt vagy hasonlók. Sőt éppen ellenkezőleg: minden egyes tettével, mondani valójával csak azt erősítette meg, hogy gyűlöli és elárulva érzi magát. Az egész vámpírrá válásnak az volt a célja, hogy a testvérét megmentse. Mori tudta jól, hogy az időérzékük a vámpíroknak teljesen más, mint az embereknek, szándékosan hátráltatta, s így az utolsó utáni pillanatban ért oda húga ravatalához.

- Amikor így nézel, mindig úgy érzem, ha akarnám se tudnám megérteni min jár az eszed...

Chuuya felkapta fejét Dazai hangjára. Nem tudta mikor lépett be a szobába, ahogy a miértjét sem szavainak. Most érdekelte őt vagy sem? Sosem kedvelte az ellentmondásos embereket. Halhatatlan tásai között is nehezen viselte el, ha valaki nem tudta mit is szeretne.

- Figyelj... Ha nem is akarod megérteni a dolgainkat, akkor mégis miért jöttél utánam? Nem értelek - kihúzta magát, hogy magasabbnak tűnjön. Maga sem tudta miért, de mikor kettesbe voltak a számára egyszerre irritáló és félelmetes, fiatal halandóval mindig előtérbe került kisebbségi komplexusa.

- Ki tudja, talán egy részemet mégis csak érdekli - töprengett Dazai, a csillár felé emelte tekintetét.

- Kiborít, hogy mindig ellent mondasz saját magadnak, halandó - morgott a vámpír, szavaiban nyílt őszinteséggel.

- Ez vicces, azt hiszem lassan már nem lesz olyan tulajdonságom, ami miatt ne lennék számodra „kiborító" - mondta a fiatal férfi és lépteivel megközelítette halhatatlan imádottját.

Igaz is, ugyan miért is kedvelem? - gondolta, s való igaz, napok óta nem talált erre a kérdésre magyarázatot. A rövid ismertségük során számára kiderült, hogy Chuuya egy cseppet sem aranyos, valamint a bájos és megértő kifejezések szöges ellentétje.

Az egész vonzalom olyan ostobán megmagyarázhatatlan volt Dazai számára. S mégis ahogy ott állt előtte ez a rendkívüli szépséggel megáldott halhatatlan, valami csekély védtelenséget vélt felfedezni az apró termetében. Persze nem kifejezetten a magassága miatt érezte így, valójában úgy érezte, hogy Chuuya ugyan fizikailag kiemelkedő erővel áldatott meg (noha ez betudható a vámpír-lét alappilléreként), ám de lelkileg gyenge, szinte esetlen. Meg akarta védeni.

- Nevetséges - felelte a vörös hajú férfi, szinte az egyetemista gondolataiban olvasva: - Nem mintha én különb lennék... - suttogta.

- Ez az első alkalom, hogy valami negatív önkritikát mutatsz - játszott egy apró barna tinccsel Dazai.

- Valóban, és nem tudom miért is mondtam ezt most el neked, ts - ciccentett a vámpír miközben jobb híján belerúgott egy gyengébbet az egyik székbe, ami a szoba közepéből így feltehetőleg helyére került, az íróasztalhoz. A bútorok hangos csattanással találkoztak. A könyvek melyek rendetlenül hevertek a deszka tetején a falnak csattantak, majd az ütődéstől egymás mellé sorakoztak.

A fiú még csak meg sem rezzent. Hozzá hasonló más emberi lények természetesen más reakcióval illették volna a vámpír rémisztő, ám sokkal inkább értelmetlen agresszióját. Legalábbis a legtöbbje.

- Amikor mindent széttörsz, vagy eldobálsz, jobban érzed magad? - kérdezte miközben a vámpír háta mögé ért. Mind össze néhány centi választotta el kettejüket. Chuuya nem mozdult, nem fordult Dazai irányába, helyette továbbra is azon gondolkodott mit törjön össze legközelebb. Legszívesebben persze magát Dazai-t szaggatná cafatokra. Vagyis így gondolta, de persze ez is csak a belsejében élő tsundere véleménye volt.