~ Bungou to Vampire ~

11.fejezet: A kegyetlen őrző

Az éjszaka igen ködösnek tetszett már este tizenegy óra magaslatában. Az aszfalt jégpáncélt öltött magára a nyirkos tél követeléseinek megfelelően. Akutagawa sietős léptekkel fordult le az első utcán. A mögötte koslató Atsushi szapora tempóját már nem tudta követni, ám a világ minden pénzéért sem akart volna a ködben egyedül maradni, netán elveszni, ezért úgy döntött a vámpír után szól:

- Akutagawa, várj meg! - szavai közepette mondhatni futott.

A halhatatlan lába megálljt parancsolt magának, ám nem fordult meg, hogy felmérje a közte és a halandó fiú közti távolságot. Anélkül is tudta, hogy mint egy két méternyire lehetett már tőle, utolérte.

- Mi-miért futottunk így el? Este van és Dazai...

- Dazai éppen nagyon jól érzi magát! - vágott közbe Akutagawa, emelt hangerővel. Válla felett végül visszapillantott a didergő Atsushira. Homályos, szürke tekintete azt sugallta szívességet tesz ezzel az ezüsthajú fiúnak.

Atsushi megemberelte magát: összefonta karjait, s emelt állal egyenesen a vámpírra meredt:

- Hát nekem fogalmam sincs róla, hogy Dazai mit csinál. Őszintén nem is érdekel, így is okozott már nekem ma több rosszat, mint jót, szóval tőlem akár a barátod meg is kajálhatja, nem izgat - hadarta, megvárta míg Akutagawa végre teljesen felé fordul, majd folytatta: - Csak nem akarok egyedül hazamászni, mert annyi minden történt és egyszerűen túl sok ez. Nem mondom, hogy félek, de...

- Hát pedig nekem eléggé úgy tűnik - morogta Akutagawa orra alatt.

- Hagynád, hogy befejezzem?

- Nem, így is annyit beszélsz állandóan, hogy megőrülök - csúsztatta elegáns kabátjának bársonyos zsebeibe kezeit a vámpír.

Atsushi szinte felrobbant. Persze tisztában volt a tényekkel, hogy valószínűleg Akutagawa azért ilyen harapós mert, ahogy ő is, úgy maga is szintén tudta mi történt az emeleten a két férfi között. Viszont számára már az is fontos és ez által kihagyhatatlan tényezőként számon tartandó volt, hogy az egyetlen, aki odahazáig a társasága lehet egy horrorisztikus, kora-téli éjjelen az az előtte álló vámpír, legyen akármilyen depressziós is az egész lénye.

- Oké, akkor hagyjuk... de megtennéd, hogy hazakísérsz? - kérte szépen az ezüsthajú.

- Miért tennék ilyesmit? - mosolyodott el a vámpír. Atsushit kicsit zavarta a tény, hogy kb. most látta Akutagawát először mosolyogni, s ilyenkor is csak a gúnyos, megvető verzióval lett megtisztelve. Igyekezett azonban nyugodt maradni, mert semmi esetre sem akart aznap már egyedül bolyongani. Éppen azon gondolkodott erre a kérdésre mégis mit válaszolhatna, mikor Akutagawa ismét megelőzte:

- Egyébként hányingerem van az ilyen gyáva alakoktól, csak, hogy tudd. Egyáltalán nem zavar, hogy a társad lehet már halott?

A kérdésére Atsushi lefagyott. Teljes mértékben a pillanat hevében tért ki arra a pontra, hogy „az sem érdekel, ha megkajálta", de valójában abba nem gondolt bele, hogy Chuuya tulajdon képen egy veszedelmes, természetfeletti ragadozó és Dazai pedig akár a fő fogás is lehetne. Ezen eshetőségek gondolatára megfagyott a vér ereiben és még tornazsákját is kiejtette kezéből.

Akutagawa újabb elégedett mosolyt lejtett s apró lépésekkel körítve elindult az ezüsthajú irányába. Mint egy pár centiméterre megállapodott előtte, majd egy éhes farkashoz is méltó vigyort ejtve előre hajolt a fiú füléhez.

- Látom fején találtam a szöget, de ezekben a percekben biztosan miatta kellene aggódnod?

Atsushi nem tudott moccanni sem. Óvatosan a vámpírra emelte tekintetét és szóra nyitotta száját, ám hang nem jött fel torkán.