~ Bungou to Vampire ~

9.fejezet: A megmagyarázhatatlan nyomában

A reggel első sugarai a kellemesen meleg pehelypaplanba csavarkozva köszöntötték Atsushit. Szelíden simogatták arcát és mivel az egész szoba aranyló csillogásba borult két dologban már biztos lehetett: az egyik az, hogy este rengeteg hó esett, hiszen szinte ragyogott az egész kóceráj a téli takaró visszatükröződésének köszönhetően. A másik pedig, hogy a túlzott fényáradat bizonyára azt jelentette, hogy már elmúlt dél is. A délutáni időszak nagy részében mindig ilyen nagy fény volt a szobájában (emiatt leginkább az ágyon tudta csak használni a laptopját, egyébiránt semmit sem látott sose). Mind e mellé az már csak bónusz, hogy ezek szerint biztonságban, egy darabban hazaért.

Azt gondoltam ott hagy a parkban - futott át hirtelen elméjén az ezüsthajú, szemeit fáradtan törölgető fiúnak. Szinte biztos volt benne, hogy Akutagawa juttatta őt ágyba hajnalban.

Takarójába csavarkozva eltántorgott íróasztalához és a székében felfedezte az indigókék táskát. Benne volt a telefonja és a pénze is. A földön a sok Lolizon*-ról rendelt csomag tetején pedig ott volt a falnak támasztva a korábban megvásárolt áruk sokasága.

(*Éljen a CopyRight ♥ )

Egy földszintről érkező ismerős hang térítette észhez Atsushit:

- Atsushi, kész a reggeli! - A kellemesen meleg, ismerős, ámbár régóta nem hallott stílusba foglalt szavak minden korábbi negatívumot a háttérbe szorítottak, és a fiú már rohant is lefelé az emeletről.

- Nii-chan! - lelkesedett mikor meglátta a kedves személy alakját a konyhapultnál tevékenykedni.

- Jó reggelt - mosolygott rá a magas, szemüveges férfi. Legkisebb öccse szakította félbe a boldog viszontlátás pillanatát.

- Kunikida-nii-chan, én pirítóst kérek reggelire! - törölgette a szemét az apróság.

- Hai, hai, dolgozom rajta - pár pillanattal később a szőke hajú, legidősebb testvér már a kenyérpirítót kutatta a szekrényben.

- Mikor tértél vissza? - kérdezte Atsushi tekintetével némi koffein látványát keresve a pulton.

- A gépem ma reggel hatkor landolt a fővárosban, onnan autóval ez egy háromnegyed óra, ha nincs dugó, de sajna belefutottam egybe. Tehát úgy kilenc óta - elővette közben a farzsebében lapuló noteszét és ellenőrizte önmagát: - Igen, talán valamivel előbb.

- Hát akkor nem kellett olyan sokat várnod, nem? - gondolkodott Atsushi, de mire kimondta már meg is bánta, hiszen bátyja azonnal emelt hangszínen visszakérdezett:

- MI AZ, HOGY NEM SOK?! Már hétre haza kellett volna érnem, akkor ébrednek az ikrek, utána fél óra mire kimásznak az ágyból, addig felébresztem Kirit. Neked meg nagyjából tíz-tizenegy órakor kellett volna kelned, de mivel mindennel el vagyok késve ezt most elengedtem. SZERINTED EZ RENDBEN VAN?!

Minden szavát egy szuszra sorolta egymás után, különösebb hangsúlyozással nem foglalkozva. Az ezüsthajú, második legidősebb fiú pedig a falhoz simult, mint egy poszter.

- I-igaz, bocsi Kunikida-nii-chan! - vakarta meg tarkóját zavartan.

Bátyja megköszörülte a torkát és megigazította mostoha anyja fodros kötényét magán.

- Tudom, hogy ilyesmibe képtelen vagy belegondolni, mert még csak egy kölyök vagy, éppen ezért nekem se kellene leharapnom a fejed ilyesmiért.

- Tudod már elmúltam húsz - suttogta Atsushi.