A szívtelen fiú

36. rész

Chester mindkettőnknek vesz egy nagy adag forró csokit, magának extra adag tejszínhabbal, míg nekem hab nélkül. Ezen nem lepődöm meg, hiszen tisztában van vele, hogy én messze nem vagyok olyan édesszájú, mint ő. Még kipróbálunk néhány dolgot, de időközben lemegy a Nap és felgyulladnak a vidámpark esti fényei. Minden olyan szép élénk és színes, hogy már önmagában lenyűgözőnek tartom. Chester azt ajánlja, hogy üljünk fel az óriáskerékre, mert onnan lelátunk majd a városra és a kivilágított vidámparkra. Egy percig sem ellenkezem és hamarosan már bent is ülünk ketten egy kabinban. Egymással szemben foglalunk helyet és én rögtön az ablakra tapadok. Még csak most indultunk, de a látvány máris lélegzetelállító. Ahogy egyre feljebb érünk, egyre messzebb ellátok. A kerék lassan forog, így lehetőségem van mindent alaposan megcsodálni. Amikor a legfelső pontra érünk, a kerék megáll és esélyt ad a rajta ülőknek az alattunk elterülő tájat bámulni. Nem tudom, hogy Chester szándékosan szerezte-e meg ezt a kabint, hiszen ez van a lehető legmagasabban abban az időszakban, míg a kerék nem forog. Erről eszembe jut, milyen csendben van, ezért elfordítom a fejem az ablaktól, hogy rápillantsak. Dermedten ül velem szemben az üléssor közepén és meredten bámul elé. Egyértelmű, hogy fél. Nem is csak fél, inkább retteg. Még a szemeit sem csukja be, pedig ha magasság zavarja, az sokat segítene. De mintha nem lenne képes rá, csak tágra nyílt szemekkel mered maga elé és szaporán lélegezik.

– Chester? – szólítom meg halkan, de nem reagál. Talán sokkot kapott? Ismét a nevén szólítom, majd finoman megérintem a térdét, de megint semmi.

Lassan felállok és átülök a bal oldalára, majd ép balomat felemelem, és tenyeremet a szemeire simítom. Hirtelen bennakad a levegője, de merev tartása mintha kicsit oldódna. Apránként hátradől, fejét a vállamnak dönti, miközben én továbbra is a szemeit takarom.

– Amikor kicsi voltam – kezdi, hangja fásult és rekedt – felmásztam egy magas mászókára, ahonnan nem tudtam lejönni. Aznap anya vigyázott rám, mert a nő, aki foglalkozott velem, reggel felmondott. De anya megfeledkezett rólam és órákra egyedül hagyott.

Chester nyel egy nagyot, nekem pedig önkéntelenül is megjelenik a fejemben a kép a kis Chesterről, aki nem mert lejönni a mászókáról, csak órákon át várakozott a magasban. Gyermekkorunkban ezt az oldalát sosem mutatta nekem. Egy ilyen kiszolgáltatott és ijesztő helyzetben lenni, főleg úgy, hogy a saját anyjára sem számíthatott, megrázó lehetett.

– A szüleim később rájöttek, hogy tériszonyom van, ezért különböző magas helyekre vitettek, hogy leküzdjem a félelmem – folytatja a történetet Chester. A „vitettek" kifejezés egyértelműen arra utal, hogy a szülei nem tartottak vele ilyenkor, csak rábízták egy szem fiúkat a beosztottjaikra és alkalmazottaikra, ahelyett, hogy támogatták volna. Arról már nem is beszélve, hogy egy félelmet ilyen erőszakos módon leküzdésre kényszeríteni, nem biztos, hogy célravezető.

Nem tudom, mit kellene mondanom. A „sajnálom" túl lekezelő, a „nem kellett volna felülnünk ide" pedig lesajnáló.

– Itt biztonságban vagy – közlöm vele végül. – Ha nem nézel le, olyan mintha csak egy lenti padon ülnénk. Majd én elmondom neked, milyen a kilátás.

Chester nem felel, de érzem, hogy miközben beszámolok neki arról, mit is látok, fokozatosan ellazul mellettem. Néha lepillantok az arcára, melynek felső részét a kezem takarja. Keskeny ajkai résnyire nyitva vannak, de már sokkal nyugodtabban veszi a levegőt, mint korábban. Bőre, ahol megérintem, puhának és selymesnek érződik, homlokába hulló tejfölszőke tincsei a hüvelykujjamnak simulnak.

A vállamon pihenő Chester Cutland annyira kiszolgáltatott. Annyira sebezhető. És annyira emberi. Olyan, mint akármelyikünk, aki fél valamitől és ezt felvállalja a másik előtt. Most nem a Cutland család megingathatatlan örököse, hanem csak egy tizenhat éves srác, aki fél a magasban. Azon kapom magam, hogy semmilyen ellenérzést nem vált ki belőlem a közelsége. Nem rémít meg, nem undorít. Csak olyan, mintha...

– Miért hagytad abba a beszédet? – kérdezi, amivel kirángat a gondolataimból, mire tekintetemet elkapom az arcáról.

– Bocsánat, csak elgondolkoztam.

– Tetszik a kilátás? – érdeklődik.

– Igen, gyönyörű – ismerem el az ablakon bámulva kifelé.

– Szerinted nekem is meg kéne néznem? – tétovázik, akár egy kisgyermek, teljesen rám hagyatkozva.

– Csak ha a kíváncsiságod erősebb, mint a félelmed – tanácsolom, mert ha félelme a legmeghatározóbb, akkor az egész nem ér annyit, hogy csak sokkolja magát.

Egyszer csak Chester kezeit érzem a sajátomon, lassan elhúzza a kezemet az arca elől és fél szemmel kikandikál a takarásból. Nem a saját oldala felé pillant, hanem a mellettem lévő ablak irányába. Éppen hogy kikukkant, majd sietve visszahúzza a kezemet a szeme elé.

– Szörnyen magasan vagyunk – állapítja meg.

– Most indul vissza a kerék – bátorítom, hiszen ez azt jelenti, hogy hamarosan földet érünk. – Nem kellett volna ma ennyit sokkolnod magad – dorgálom meg.

Chester ezúttal nem dönti fejét a vállamnak, hanem a térdein könyökölve támaszkodik, kezemet a szemei előtt tartva.

– Azt akartam, hogy jól érezd magadat – vallja be halkan.

És megint itt vagyunk. Ő maga ismeri el nekem, hogy előrébb helyezte azt, hogy én jól érezzem magamat, mint hogy ő ezzel párhuzamosan rosszul viseli majd a dolgokat. Legszívesebben rákérdeznék, mi oka van erre, vagy közölném vele, hogy nekem már az is bőven elég volna, hogy nem szekál megállás nélkül, de mégis mást mondok.

– Jól éreztem magam.

Chester nem felel, mert megáll a kerék és kinyílik a kabinunk ajtaja. Elengedi a kezemet és kiszáll, de nem sikerül teljesen egyenesen járnia, a térde néha megroggyan, és mintha szédülne is. Csendben haladok mellette, mert nem merek segíteni neki. Félek, hogy rossz néven venné.

– Ez biztos? – szólal meg hosszas hallgatás után.

– Tessék?

– Tényleg jól érezted magad? – torpan meg és tétován felnéz rám. Egymással szemben állunk, felettünk egy lámpa sárgás fényt vet ránk. 

– Igen!

– Csak mert egyszer sem mosolyogtál – teszi hozzá, mire teljesen megdöbbenek.

– Tessék?

– Aki jól érzi magát, az mosolyog meg nevet – magyarázza. – Egyszer sem nevettél – préseli össze ajkait makacsul, mintha csak haragudna rám emiatt.

Fogalmam sincs, mit kéne erre reagálnom, de ettől csak mérgesebb lesz.

– Egésznap, sőt egész héten azon voltam, hogy megnevettesselek, de semmi! – fakad ki, baljával a korlátba kapaszkodva. – Bezzeg a cipőboltban... – morogja.

– Ne haragudj... – kezdem, de kezeit felemelve belém fojtja a szót.

– Mindegy, hagyjuk. Most már haza akarok menni – indul meg, azonban nem vesz észre egy nagy hókupacot és megbotlik. Sikerül elkapnia a korlátot és megkapaszkodnia, ám a fejéről lerepül a sapkám.

Mióta csak ismerem Chestert, sosem láttam kócosan. Egyetlen egy olyan alkalom se volt, hogy ne állt volna tökéletesen a haja, minden egyes szál arra simítva, amerre kell. Most azonban ahogy a sapkám a földön landol, egy összeborzolt hajú Chesterrel találom szembe magamat. Egy pillanatig csak bámulunk egymásra, majd kitör belőlem a nevetés.