A szívtelen fiú

15. rész

Köszönöm szépen a türelmeteket, hogy kivártátok a folytatást!!

Chester „az anyám egy szörnyeteg" kijelentését követően megváltoztak a dolgok és ami azt illeti, meglehetősen furcsa irányt vettek. A hétvégém ugyanis úgy telt el, hogy a Cutland örökös felém se nézett. Igaz, mindkét nap dolgoztam és keveset tartózkodtam a birtokon, de nem láttam és nem is hallottam felőle. Raff-fal viszont vasárnap este összefutottam és ő árulta nekem el, hogy Chester ki se dugta az orrát egész hétvégén a szobájából. Nem nagyon érdekelt a dolog, inkább hálát adtam az égnek, hogy nem kellett még neki is pattognom, így maradt időm tanulni és leckéket írni a munka mellett. Nem mellesleg vasárnap Mrs. Kim nekem adott egy csomó hibás, kissé elszabott ruhát, aminek most, hogy alig maradt valamink, különösen nagy hasznát vettem.

Az első és igazán megdöbbentőbb dolog hétfő reggel ér, mikor is Chester kocsija és sofőrje még mindig a kapuban várakozik, mikor suliba indulok.

- Miss Slora – tárja ki előttem a hátsó ülésre nyíló ajtót az ismeretlen, új sofőr.

- Üdvözlöm! – köszönök kissé tétován. – Mit szeretne tőlem?

- Elvinném az iskolába, ha nem bánja.

- Nem, köszönöm – vágom rá egyből és a választ meg sem várva a buszmegállóba indulok.

Fogalmam sincs, Chester a kocsiban ül-e, de inkább nem is szeretném volna tudni.

Kiskoromban szerettem a fantasy könyveket és bár az utóbbi időben nem sűrűn adódott alkalmam olvasni, azért megfordul a fejemben, hogy Chestert talán megszállta valami. Persze, nem sokáig hitegetem magam ezzel. A szívem mélyén már réges régóta reméltem, hogy egyszer eljön a nap, mikor Chester ráébred arra, hogy nincs rendben a viselkedése. Azonban ez egy igazi ábránd, egy vágyálom a részemről, olyan, aminél mindeddig biztos voltam, hogy sosem válik valóra. Valójában nem is tudom, hogy Chester csak arra ébredt rá, hogy az anyja egy szörnyeteg vagy arra is, hogy ő maga is az. Talán csak az anyja velem szemben tanúsított szemétségét próbálja kárpótolni azzal, hogy az elmúlt két napban békén hagyott és kocsit biztosított nekem. Bár, ha azt észrevette végre, hogyan bánik az anyja másokkal, magára kellett volna ismernie, hisz ő ugyanezt teszi kicsiben. Mondjuk, ha az elmúlt tizenhat évben nem esett le neki, nem tudom, most miért lenne másképp.

Mire beérek az iskolába, Chester már ott van. Sötétkék nadrágot visel, fekete pólóval és sötétkék, állógalléros zakóval, külseje kifogástalan, mint mindig. Az egyik hű csatlósával, Quintonnal beszélget és csak egy egészen rövid pillantásra méltat, mikor belépek a tanterem ajtón.

Tesi előtt mikor elhagyjuk az osztálytermet, megragadja a könyökömet és odébbrángat egy kevésbé forgalmas sarokba.

– Hogy képzeled, hogy visszautasítod a kocsit, amit érted küldetek? – támad nekem rögtön.

A tény, hogy nem az egész osztály szeme láttára oszt ki, már önmagában beszédes, de nem tudom hova tenni.

– Nem tudom, mire játszol, de nem fogok bedőlni a trükkjeidnek!

Igen, gondolkodtam rajta és arra jutottam, ez mégis csak valami átverés lehet.

– Trükk? – adja az értetlent. – Én békejobbot nyújtottam!

– Békejobbot? – ismétltem, mert borzasztóan hihetetlen ilyesmit hallani tőle.

– A hétvégén volt időm átgondolni a dolgokat és arra jutottam, lehetnék elnézőbb veled.

A fogalmazásmódjában szó sincs tetteinek megbánásáról vagy bocsánatkérésről, mégis padlót fogok. Mérgesnek kéne lennem, de inkább megdöbbent vagyok.