A szívtelen fiú

43. rész

Hócsatázom Chesterrel.

Fogalmam sincs, mi történik. Az egész olyan, mint egy álom, de érzem a hideget az arcomon, a hó vizes lenyomatát a nyakamon, és érzem a heves szívdobogást a mellkasomon, melyet Chester nevetése vált ki.

Fogalmam sincs, mit történik. Azt sem tudom, mi van velem, de olyan, mintha valami kábult állapotba kerülnénk. Nem vagyok önmagam. Nem lehetek önmagam, miközben mosolyra húzódik a szám, és nevetve dobálom hógolyókkal Chestert, miközben ő is ugyanígy tesz velem.

Látszik, hogy nem sok tapasztalata van ilyesmiben, mert sokkal lassabban és kevésbé kompakt módon gyúrja a hógolyókat, mint én. Érzem a győzelem ízét a számban, miközben Chester egy kerek bokor mögé bújik, de a nevetés kizökkent a haditervemből és megdermedek. A hógolyója arcon talál, én meg elterülök.

– Hé! Hé! – szalad mellém és a hóba térdel. A nadrágja túl drága ehhez, és én nem tudom, őt miért nem zavarja ez. – Jól vagy?

Őszinte a kérdés, de a mosoly is, amit nem bír elfojtani. Fekszem a hátamon, és csak nézem azt a gyönyörű, szoborszerű arcot, melyen ezegyszer nem merev, felsőbbrendű arckifejezés ül, hanem egy kedves mosoly.

– Jól vagyok.

– Bocs, hogy fejbe találtalak. Azt hittem, kitérsz majd megint.

Már megint ez a „bocs". Nem tudok vele mit kezdeni. Annyira váratlan, annyira abszurd és annyira emberi.

A kezét nyújtja, én pedig elfogadom. Felhúz a földről, néhány nagy mozdulattal szórakozottan lesepregeti a rám tapadt havat, majd beinvitál a házba. Odabent meleg van, kellemes süteményillatot érzek a levegőben, hiszen a konyha a bejárattól rögtön balra van. Az előszobában állunk, lábunk alatt kisebb pocsolya képződik, miközben az alkalmazottak elveszik a kabátjainkat.

– Hozzanak fel két forró csokit a szobámba – int Chester, én pedig önkéntelenül is hozzáteszem.

– Kérem.

– Kérem – bólint Chester. Olyan könnyedén teszi hozzá, nem villan meg a tekintete, nem ad hangot az elégedetlenségének, amiért kijavítottam. Úgy viselkedik, mintha csak lefelejtette volna azt a „kérem"-et.

Biztosan agyamra ment Chester mai néhány kedvessége, mert őrült ötlettel állok elő.

– Nem csináljuk meg a forró csokit magunk?

Nem csak Chester lepődik meg, az alkalmazottaik is megdermednek és döbbenten néznek rám.

– Én csináljam meg? – ismétli meg tétován. Valószínűleg még a cukrot sem kell neki elkavarnia a kávéban, és fogalma sincs arról, hogyan készül egy jó forró csoki.

– A hógolyót is te gyúrtad. És a leckéd is te írod. A forró csoki gyerekjáték lenne neked – próbálok egy kis behízelgéssel ráhatni, ami szemmel láthatóan elgondolkodtatja.

– Jól van – bólint végül rá, és a konyhába indulunk. – Rajtam nem fog kifogni egy forró csoki!

Amint belépünk a helyiségbe, a bent tartózkodók hasonlóképp reagálnak, mint a kinti alkalmazottak. Tágra nyílt szemekkel bámulnak ránk, kiváltképp Chesterre, aki bizonyára soha nem tette még be ide a lábát. Mikor feleszmélnek a döbbenettől, sietve illedelmesen üdvözlik munkaadóik fiát, és Raff kapcsol a leghamarabb.

– Miben segíthetünk, Mr. Chester? – érdeklődik elénk lépve.

– Fid és én forró csokit fogunk készíteni – jelenti ki Chester, és ha eddig nem koppant minden jelenlévő álla a padlón, akkor most már mindenképp bekövetkezett a teljes döbbenet.