A szívtelen fiú

16. rész

– Nagyon úgy fest, Chester nem szereti, ha mások játszanak a játékával – tér vissza a mosdóba Haven jégzselével a kezében, amit óvatosan az orromra helyezek.

– Eddig talán úgy festett? – horkan fel lesajnálóan Twyla.

– Nos, eddig nem foglalkozott azzal, ki csinál és mit Fideliával – jegyzi meg Haven sokat sejtetően.

– E-elnézést! – kopog az ajtón félénken Daphne, kezében egy üveg víz van. – J-jól vagy, Fidelia?

– Megvagyok, köszi.

Daphne nem rossz ember, ő csak retteg mindenkitől, főleg Chestertől és a sleppjétől, ezért mindig is tartotta tőlem a három lépés távolságot.

– Mi van odakint, Daphne? – érdeklődik Twyla, miközben csípőretett kézzel, dühösen áll mellettem.

– C-chester be-beállította a ka-kapuba Daltont és meg-megrúgta őt – avat be minket Daphne dadogva.

– Az arcán? – kérdezi Twyal kíváncsian, mire Daphne hevesen megrázza a fejét. – Akkor hol?

– O-ott – vörösödik el a lány teljesen zavarában.

– Hol? – értetlenkedik Twyla, mire Daphne lesüti a szemét és még jobban kiporosodik az arca.

– H-hát... O-ott... Lent – suttogja, mire Twylából egy jóízű nevetés szakad ki és csak hahotázik, közben a csempét csapkodja.

– Ez oltári! – mondja. – Nem tudom, mi ütött Chesterbe, de ezt ezegyszer jólcsinálta. Nem mondott valamit, hogy mi ez a váratlan reakció?

– A-azt mondta, hogy m-mostantól senki nem sz-szórakozhat Fideliával – osztja meg velünk a pályán történteket Daphne és mikor már azt hinném, eljött az én időm, hozzáteszi. – Csak ő.

A lány odaadja a palackot, én pedig megköszönöm. Daphne nem nagyon mer velünk maradni, így inkább elszalad.

– Mi van? Csak ő? Mi ez a baromság? – húzza fel a szemöldökét Twyla.

– Egyéni és saját bejárású játékszert akar csinálni Fideliából – fordítja le Haven komoran.

– De hát ez eddig is pont így volt – kortyolok bele a vízbe.

– Mi járhat a fejében? – vakarja az állát elgondolkodva Twyla, miközben elhagyjuk a mosdót, hogy ne késsünk el a következő óránkról.

– Én inkább nem szeretném tudni – sóhajtok fáradtan, majd elveszem a jégzselét az orromtól. – Hogy festek?

– Hát – húzzák el a szájukat. – Mint akinek bevertek egyet. Az orrod fel van dagadva és máris lila.

– Szuper! Már csak ez hiányzott – szorítom inkább megint rá a hűvös borogatást.

Senki nem szól semmit, mikor belépünk az osztályterembe, csak bámulnak rám, ami azt jelenti, Daphne igazat beszélt. Nem nagyon nézelődök, csak elfoglalom a helyemet és előveszem a felszerelésemet.

Sajnos Mr. Culpepperrel van óránk, így amikor megérkezik és kiszúrja a friss sérülésemet, rögtön megvillan a szeme és kérdőre vonja a többieket.

– Valaki megmagyarázná mi történt, Miss Slorával? – kérdezi, hangja most is határozott és méltóságteljes, ahogy az egész kiállása és személye is. Az ő óráján sosem mer senki randalírozni.

– Csak volt egy kis baleset testnevelés órán – sietek a válasszal. – Eltalált a labda, uram.

– Eltalált? – ismétli meg, egyértelmű, hogy nem hisz nekem. ­– És magával mi történt, Mr. Ebberly?

Most veszem csak észre, hogy Dalton fájdalmas arckifejezéssel ül, lábait összezárva, kezeit az ölébe ejtve.

– Engem is... Eltaláltak, uram – motyogja leszegett fejjel.

Tekintetem Chesterre siklik, de ő csak mered maga elé, nem foglalkozik se velem, se Daltonnal, se Mr. Culpepperrel.

Az irodalomtanárunk kénytelen beletörődni, hogy nem fog kideríteni semmit, így egyelőre elengedi a dolgot és oktatni kezd.

A nap végére hasogat a fejem és a csuklóm is fáj, de rendesen elvégzem a pizzériai munkámat és Vicky nélkül is túlélem a műszakom. Kitámolygok az étterem ajtaján és egy fekete autóval találom szembe magamat. Ezt nem hiszem el. Megint értem küldetett?

Nem is foglalkozom vele, tűntetően megindulok a buszmegálló irányába, ám szédülni kezdek és bár minden erőmmel azon vagyok, hogy megtartsam magam, végül a testem cserbenhagy és összeesek.

– Szánalmas vagy – hallok meg egy hűvös hangot, majd valaki felemel a földről. – Tegye a kocsiba.

– Igenis, Mr. Cutland.

Résnyire nyitom a szemem és egy bőrülésen fekszem. Odakint hideg volt és fagy, ám itt meleg kellemes meleg van, sőt, ami azt illeti, olyan, mintha egyenesen az ülésekből áradna ez a kellemes hőség.

– A kórházba – adja ki a parancsot feltehetőleg a sofőrjének Chester, mire megpróbálok felkelni, de képtelen vagyok.

– Nem kell – lihegem elhalóan, mert nincs pénzem a kórházi számlákra és azt végképp nem akarom, hogy netalántán Chester állja őket, én meg tartozzak neki.

– Azt mondtad, szükséged van az állásodra. Szerinted képes vagy jó munkát végezni, miközben lehet, hogy agyrázkódásod van? – kérdezi Chester higgadtan, de mégis kioktatóan.

– Semmi közöd hozzá – felelem halkan, nagy nehezen kinyitom a szemem és rápillantok. Az ablaknál ül, összeakad a tekintetünk, de végül elfordítja fejét és a kocsi ajtajának párkányára könyököl, kibámulva az üvegen.

– Amíg az én kocsimban vagyunk, odamegyünk, ahova én mondom – feleli végül, ezzel lezártnak tekintve ezt a vitát.

Ellenkezni szeretnék vele, kiállni magamért és elmondani őt mindennek, de semmihez sincs erőm. Csak lehunyom a szemem és mára felfüggesztem a küzdelmet ellene.