A szívtelen fiú

21. rész

Chester hamar összekapja magát, rendezi vonásait és szúrósan néz rám. A pillanat varázsa megszűnik.

– Mégis hogy mered lebénázni a rajzaimat? – szegezi nekem kérdését.

– Ne haragudj! – sütöm le a szemem ijedten, de még mindig a nevetésének hatása alatt vagyok.

– Javítsd ki! – parancsol rám, miközben a vázlatára bök. Tétován az asztalon heverő monogramos ceruzáért nyúlok és nekilátok a munkának.

Chester nem húzódik el, nem kezd bele másba, hanem engem figyel, pontosabban azt, ahogy dolgozom. Átfut az agyamon egy gondolat, miszerint lehet, hogy tanulni szeretne tőlem, azért nézi a mozdulataimat.

Tétován megszólalok.

– Érdemes megerősíteni a fontosabb vonalakat, hogy azok hangsúlyosabban látszódjanak, jobban kiemeljék a lényeget – mondom, miközben szavaimhoz hűen cselekszem. Nem merek ránézni, mereven a papírlapot bámulom.

– Így tényleg jobb – fészkelődik ültében, mintha csak izgatott lenne.

– Meg... - nyelek egy hatalmasat, így elakad a szavam. – Megpróbálod?

Felemelem a kezem, így a grafit hegye már nem érinti a rajzlapot és tétován Chester felé nyújtom a ceruzát. Nem felel, de elveszi és közelebb húzza magához a lapot, hogy immáron ő ügyködhessen rajta.

Pár percig erősen koncentrál, majd mikor végez, ahelyett, hogy visszaadná a lapot, újabb tanácsokat vár. Nem mondja ugyan, de tekintete erről árulkodik. Beszélni kezdek hozzá, elmondom, én hogyan szoktam, mikre figyelek oda, ő pedig meghallgat és megpróbálja megvalósítani az általam elmondottakat. Miközben tevékenykedik, én csendben ülők mellette, ujjaimat tétován összekulcsolom az ölemben és azon gondolkozom, mi is történik éppen.

– Dolgozz addig a sajátodon – veti oda felém sem nézve.

– Tessék? – döbbenek meg. Nem hiszek a fülemnek.

– Dadogtam talán? – mordul fel, ám mégis megismétli. – Csináld addig a sajátod.

Csak bólintani van erőm, nem merek ellenszegülni, sem kérdezősködni, így hát előveszem táskámból a saját vázlatomat és ócska, egyszerű ceruzámat, majd nekilátok.

Csendben munkálkodunk. Feszült vagyok, próbálok a rajzolásba temetkezni, hogy ellazuljak, ám ekkor egy reccsenés hangja hasít végig a szobán. Kitörik a ceruzám hegye és elpattan. Mintha lassított felvételben látnám az egészet. Átrepül az asztal felett és a legrosszabb helyet választja az újabb elrugaszkodáshoz: Chester homlokát. Lomhán nekiütődik hófehér bőrének, majd landol előtte az asztalon.

– Ne haragudj! – kapom fel a letört grafithegyet, mintha csak a ceruzámra való visszaillesztésével visszatudnám pörgetni az időt.

Chester csak bámul rám, megint elképedt és meghökkent tekintettel és arckifejezéssel, hiszen bizonyára sosem esett meg vele hasonló.

– Ne haragudj! – szakad ki belőlem ismét. – Biztosan túl erősen nyomtam a ceruza hegyét a papírra.

– Még egy ilyen, Fiddling és kihajítom a rajzaid az ablakon – közli, de látszólag még mindig nem tért magához.

– Nem fog előfordulni újra – ígérem. Nem fog, mert nincs hegyezőm, sem másik ceruzám. Chesterre pillantok, talán azzal a hiú reménnyel álltatva magam, hogy valami csoda folytán felajánlja az ő egyik grafitját, ám megpillantok egy apró szürke foltot a homlokán.

– Mi van? – mordul fel, mikor észreveszi, hogy bámulom.

– Semmi – kapom el a tekintetem, de aztán önkéntelen is visszairányítom a homlokába hulló tincsek között kirajzolódó pontra.

– Mit bámulsz, Fiddling? – teszi le a ceruzáját. Most már elégedetlen.

– Van... Ott egy folt a homlokodon – felelem végül halkan.

Chester nem kezdi el vaktában a homlokát dörzsölgetni, kérdezgetni, hogy merre a pötty és lejött-e már. Könnyedén és kecsesen közelebb hajol, miközben az asztalra könyököl.

– Töröld le! – utasít.

Kétségbeesetten vándorol körbe a tekintetem, kutatok valami után, aminek segítségével leszedhetem a grafitom nyomát, de semmit nem találok.

– Töröld már le! – csattan fel. Összerezzenek és sietve a homlokához nyúlok, hogy kendő híján hüvelykujjammal tüntessem el.

Útban van a haja, muszáj egy kicsit odébb igazítanom, hogy hozzáférjek a folthoz. Chester haja olyan puha és kellemes tapintású, akár a selyem. Ugyan sosem érintettem még selymet, de valahogy így képzelem el. Vékonyszálú, fényes hajszálai bársonyosan simítják végig az ujjaimat. Azon kapom magam, hogy nem is a folttal foglalkozom, hanem a tincseit bámulom. Zavarba jövök, megijedek és egy gyors mozdulattal elvégzem a feladatot, amit rám szabott és már el akarok húzódni, mikor Chester elkapja a csuklómat.

– Jéghideg a kezed – állapítja meg.

Ugyan a Cutland házban kellemes meleg uralkodik, én csak harisnyát, szoknyát és blúzt viselek. Ráadásul a kéz- és lábfejeim nagyon nehezen melegednek fel, sokszor akkor is hidegek, mikor melegben vagyok és nem is fázom.

Chester elenged, majd a kanapé támláján lévő pokrócért nyúl és az ölembe ejti. A takaró olyan puha és bolyhos, hogy muszáj végigsimítanom rajta. Chester visszatér a rajzához, de előtte még elém teszi egyik fekete borítású ceruzáját, amit hálásan megköszönök.

Nem tudok mit kezdeniezzel a rá abszolút nem jellemző nagylelkűséggel, ezért azt találom legjobbnak,ha nem is próbálom megfejteni és megérteni a tettei mögött húzódó indokokat.Elfogadom, hogy ez most egy ilyen időszak és sodródom az árral. Ugyanakkor aszívem mélyén élvezem egy kicsit és ez megrémít. Félek tőle, hogy ez csak egyálom vagy ami még rosszabb: egy szörnyű fondorlatos csíny, cselszövés vagy bosszúrésze, ami hamarosan bekövetkezik. 

Kövessétek az írói insta-oldalamat: kollarbettiofficial

És a lépjetek be az olvasóimnak fenntartott facebook-csoportba: Csillaghullás - Kollár Betti történetek