A szívtelen fiú

39. rész

Bocsánat a nagy szünetért, de végre leadtam az új kéziratot a kiadónak, úgyhogy visszatértem. És megint tél van, ami szuperül passzol a sztorihoz. Nagyon köszönöm a türelmeteket!

– Jártam már itt – állapítja meg Chester, mikor a büféhez érünk.

Nem árulom el neki, hogy én ezt eddig is tudtam, mert nem akarom megsérteni. Már az is óriási lépés, hogy egyáltalán lejött velem.

Csak néhányan állnak a sorban, de szemmel láthatólag már ez is elrettenti. Szerintem Chester még életében nem állt sorban, és abban is egészen biztos vagyok, hogy sosem kellett magának megvennie semmit. Csak elküldött valakit azért, amire vágyott. Sosem tette be mindig tiszta, fehér cipőbe bújtatott lábát egy sarki boltba, hogy vegyen magának egy palack vizet vagy egy szelet csokit.

Úgy érzem, arra készül, hogy bevágjon a várakozók elé, ezért sietve a sor végére állok és invitálom, hogy jöjjön ő is. Tétován mellém lép, közben a kirakatot vizslatja.

– Miért kell ezt kivárnunk? – értetlenkedik.

– Mert ennek ez a rendje. Aki előbb érkezik, azé az elsőbbség – magyarázom.

– Mindig enyém az elsőbbség – feleli kimérten.

Tíz éve ismerem Chestert, tíz éve vagyok az oldalán, hallottam a szájából már mindenfélét, láttam tőle rosszabbnál rosszabbakat, és ismerem őt, akár a tenyeret. Azonban néha még most is meg tud döbbenteni, mennyire is távol áll egymástól az ő és az én világom. Nem az a lényeg, hogy Chester miben él és én miben élek, hanem hogy ekkora szakadékok tátongnak akár két azonos korú fiatal között.

Mégis mivel kellene érvelnem neki, ha egyszer ez az ő igazsága? Simán előre állhatna, senki nem szólna egy kukkot sem. Nem osztanák ki, nem tennék helyre, nem küldenék hátra.

– Én mégis arra kérlek, maradjunk most itt – mondom végül csendesen. Nem hiszem, hogy érti vagy, hogy egyetértene, de mégsem akadékoskodik, csak beletörődik.

Nem dühöng azon, hogy mire sorra kerülünk, lehet becsöngetnek majd, hisz ő megteheti, hogy elkésik. Míg várakozunk, ő nézelődik, néha szóvá teszi, mi telik ennyi időbe, de magához képest nem viszi túlzásba. Végül elfogy előlünk a sor és Chester magabiztosan a büféablakhoz áll. Azt hiszem, kifigyelte, hogyan csinálják az előtte lévők.

– Adjon egy üveg mentes vizet és egy meleg szendvicset – mondja, majd Sally szemébe néz. – És ne merjen rá mustárt tenni.

Sally döbbenten néz vissza Chesterre. Nem tudom, mi lepi meg jobban, hogy egyáltalán itt látja a Cutland örököst, vagy hogy kérésnek nyoma sincs, csak parancsnak.

– Legyen szíves, Sally – teszem hozzá sietve, mire sokatmondó pillantást küld felém, de nekiáll összetenni Chester rendelését.

Elkészül a szendvics és Chester a kártyáját nyújtja.

– Köszönjük – beszélek ismét helyette. Sally a fejét csóválja, majd miután Chester visszaveszi a kártyáját, átnyújt nekem egy szelet csokit.

Hálásan mosolygok.

– Ez meg mi? – mered rám kérdően Chester.

– Csak egy kis csoki – hebegem.

– A büfésnő csak úgy csokit adogat neked?

– Csak néha... Kedvességből! – sietek a válasszal, de Chester egy tapodtat sem mozdul.

– Nem értem. Miért nem vettél valamit?

– Mert nem telik rá – vizslatom a hófehér cipőjét, melyen nyoma sincs piszoknak. Mögöttünk nőni kezd a sor, és mindenki minket figyel.

– Akkor miért nem szóltál? – kér számon. – Mondd, hogy ennél valamit és én kifizetem.

– Semmi jogom ilyesmit kérni tőled – figyelem továbbra is mereven a lábát.

– És tőle van? A vadidegen büfésnőtől? – reklamál, de őszintén nem értem, mi a problémája.

– Először is, nem vadidegen – kapom fel a fejemet és a szemébe nézek. – Sally nagyon kedves hozzám! Másodszor, nem kértem tőle sem, csak előzékeny és törődő. Észrevette, amit te sosem.

A szám elé kapom a kezemet, mintha csak visszaszívhatnám a szavaimat. Nem hiszem el, hogy kibukott belőlem ez a kritika!

– Mit nem veszek észre? – néz vissza rám rezzenéstelen arccal.

– Nem... Semmi, ne haragudj. Nem kellett volna ezt mondanom – hajtom le ismét a fejemet.

– Fid – szólít meg. A hangja szokatlanul gyengéden cseng, mégis kellően határozott ahhoz, hogy ne merjek ellentmondani neki. – Azt hittem, épp az imént jogosítottalak fel, hogy megoszd velem mindazt, ami a fejedben van.

Felkapom a fejem, a tekintetünk összefonódik. Valóban ezt mondta az emeleten, de valahogy nem igazán hittem, hogy ez egy hosszútávú dolog.

– Ki vele! – szólít fel valamivel erélyesebben, de továbbra sem tűnik ijesztőnek.

– Az emberi kapcsolatokban... Tudod, nem csak úgy működnek a dolgok, hogy valaki megmondja, mit szeretne, és a másik teljesíti.

– Dehogynem.

Egy pillanatra lehunyom a szememet.

– Igen, azt hiszem, a te világodban ez így működik. De az enyémben nem. És ha alaposan belegondolsz, a tiedben sem mindig. Például az alkalmazottaitok rendszerint tudják, mire vágysz, anélkül, hogy mondanád.

Próbálok olyan példát hozni, amiből megértheti.

– Persze, hiszen ezért fizetjük őket.

– Hát igen, de tudod, nem csak azért tudja, mert ez a dolga. Hanem mert odafigyelnek rád, megismertek téged és az igényeid. Valamilyen szinten így működik ez a hétköznapokon is. Sally azért ad nekem csokit, mert ismer és látja, hogy jól esne, hogy rászorulok és segít nekem, anélkül, hogy mondanám vagy kérném.

– Azt mondod, figyeljek rád jobban?

Te jó isten.

– Nem! – vágom rá hevesen és a hangom is megemelkedik. – Én... Nem. Azt csinálj, amit szeretnél. Csak te kérdezted az okát, én pedig megpróbáltam megmagyarázni.

– Észrevettem, hogy vékony a cipőd és vettem neked újat – közli, mire megint felékapom a fejemet. – Odaadtam a sapkámat is. Azt sem kérted.

Elakad a lélegzetem. Arra leszek figyelmes, hogy a mellkasomban dübörög a szívem, és bár sokszor éreztem ilyen félelemből Chester mellett, most nyoma sincs a rettegésnek. Ez egy másfajta érzés.

– Igen – felelem halkan. – Igen. Figyeltél rám.

– Szóval ez egy jó dolog, ugye? – pislog és a tekintete valahogy annyira... Tiszta. Ártatlan, mint aki semmit sem tud a világról.

– Jó dolog figyelni másokra – bólintok egy aprót. – Ez azt jelenti, hogy törődünk a másikkal.

Gondolkozik.

– Ezek szerint te nem törődsz velem – jelenti ki végül. – Te mindent azért csinálsz, mert én azt mondom neked, hogy csináld.

Nagyot nyelek, a szám kiszárad. Erre nem tudok mit mondani.

– Tudod, mit? – pillant rám kihívóan. – Mindent megveszek neked, ami a büfében van – mondja, aztán a Sallyhez fordul. – Legyen szíves.

Instagram: kollarbettiofficial

Tiktok: kollarbettiwriter