A szívtelen fiú

11. rész

Sziasztok! Remélem, mindenki jól van, vigyázzatok magatokra és szüleitekre, nagyszüleitekre, mossatok sokat kezet! Én ugyan nem vagyok érintett a távoktatásban, szóval nem tudom, pontosan hogy is megy most ez, de bízom benne, hogy nem annyira vészes a helyzet. Mivel mindenki otthon van, igyekszem annyit tenni értetek, hogy mindennap hozok részt valamiből!!! Írjatok nekem nyugodtan, bármivel kapcsolatban, ha kérdésetek vagy kérésetek van vagy csak unatkoztok! 

- Hé, Fiddling! – szól utánam, mire lemondóan megtorpanok.

Nem fordulok meg, de nem is kell. Chester utolér és megáll közvetlen velem szemben. Tökéletes bőr lakkcipőjét bámulom és hibátlanul élére vasalt sötétkék nadrágjának alját.

- Tudod, mire várok, Fiddling? – érdeklődik gúnyos-fagyos hangján.

- Nem.

- Tudod, mire kell várnom? – fogalmazza némileg át a kérdését.

- Nem. – Volna tippem, de ilyenkor sokkal jobb, ha hallgatok.

- Elárulom neked, hogy az új sofőrömre várok, miután az előzőt ki kellett rúgnom, mert te úgy döntöttél, a kocsim elé veted magad – magyarázza, míg én továbbra is meredten bámulok lefelé.

- Ne haragudj – felelem gépiesen és sietve ellépek mellette, mert késésben vagyok a munkahelyemről.

- Csak ne olyan sietősen! – kapja el az ép csuklóm és visszaránt. – Úgy volt, te leszel az új sofőröm, de jelenleg még erre is hasznavehetetlen vagy!

Felnézek rá és látom, ahogy tekintete jelentőségteljesen a törött jobbomra siklik, míg keskeny, elegáns ujjai továbbra is a balom köré fonódnak.

- Ne haragudj, Chester, de nekem tényleg mennem kell! – próbálok kiszabadulni a szorításából, ám az csak erősödik.

- Ez az egész a te hibádból alakult így. A helyedben én vigyáznék a számra! – villan meg a tekintete dühösen és tudom, hogy bajban vagyok, mert sikeresen feldühítettem. Viszont nem tudok mit kezdeni a bennem is fortyogó haraggal, amiért van képe engem hibáztatni. Fáradt vagyok, kimerült és stresszes, ezért kirobban belőlem az, ami korábban még sohasem.

- Az én hibám? Azért nem vettem észre az autót, mert egész éjjel a te beadandódon és az én elégett beadandómon dolgoztam! Arról nem is beszélve, hogy te akartad kirúgni a sofőrt! Ha lett volna egy kis eszed, csak délután tetted volna meg ezt, miután hazahozod! Megérdemled, hogy itt ácsorogj és az legyen az elkényeztetett életed legnagyobb problémája, hogy várnod kell öt percet! Nekem viszont sokkal nagyobb gondjaim is vannak, úgyhogy eressz el! – rántom ki a kezem a szorításából és hátat fordítva neki eltrappolok, nem törődve a döbbent kifejezéssel az arcán és azzal sem, hogy amint magához tér, nekem végem lesz.

Aggódom a pizzériabeli munkám miatt, hiszen, hogy tudnék kiszállítani, ha nem is vezethetek ilyen kézzel... A tulaj sokkal kevésbé megértő, mint a többi munkahelyemnél és most különösen nem hiányzik, hogy kirúgjanak.

- Jesszus! Mi a jó élet történt veled? – mered rám Vicky, aki épp a cigiszünetét tölti a bejárat előtt.

- Elütöttek – felelem nagy lazán.

- És jól vagy? – tapogat végig aggodalmasan.

- Aha, ez semmi ahhoz képest, hogy leégett a házunk – dobom le az újabb bombát, de fejben már egészen máshol járok.

- MI VAN?! – akad ki teljesen, de én már befelé igyekszem.

- Majd elmesélem, most muszáj beszélnem a főnökkel – hadarom.