16. fejezet

4.7K 237 16
                                    

Rose-

A pánik elöntött, mint egy hideg óceáni szél végigsiklott rajtam, a csontomig hatolt és kipattantak szemeim. Sietve néztem körül, de a sötétség megakadályozta a látásom, nehézzé téve ezzel, hogy kitaláljam mivel állok szemben. De tudtam, hogy ültem és tudtam, hogy bőr kötél van a bokám és csuklóm körül, és azt is tudtam, hogy a széken ülni fáj.

Hátborzongató csend töltötte meg a szobát, amibe be voltam zárva, a szívem örülten dobogott, ahogy próbáltam kitalálni mi történik. Mindössze arra emlékszem, hogy Harry szerelmet vallott nekem, a karkötőm kikapcsolódott, Harry isteni ajakira enyéim ellen, és aztán elragadtak, Aztán minden ködös és semmire sem emlékszem tisztán.

Rémisztő léptek visszhangoztak a padlón a csend közepette, majdnem kiugrottam a bőrömből. A levegő a torkomon akadt, szemeim nagyra nőttek, ahogy idegesen pillantottam körbe a sötétben, próbáltam felmérni merről érkezett a személy, aki belépett.

"K-ki van ott?" Kérdeztem remegve, a hangom durván rekedt volt és hála istennek nem egy elcsépelt forgatókönyv volt, így a szám nem volt bekötve.

Nevetés.

Mély dörmögés hallatszott, mintha valaki mellkasából jött volna, minél jobban közeledett, annál jobban küzdöttem a kényszer ellen, hogy sikítsak. Mellkasom gyorsan mozgott, szemeim a teret pásztázták újra és újra, kétségbeesetten próbáltam magam mögé nézni, de mindhiába, mert meg voltam kötözve. Az egész szobában lehetett hallani dübörgő szívemet. Rettegtem.

Hideg levegőt éreztem a bőrömön, ahogy jeges ujjak seperték le a hajamat a vállamról, megremegtem a hirtelen cselekvésre. Idegesen haraptam alsó ajkamba, bátorítottam magam, hogy ne sírjak, mert az egyértelműen még gyengébbé tett volna. Csak lehetőséget kínálsz a fogva tartónak, hogy nevessen, esélyt, hogy sebezhetőnek tűnj. És habár nagyon érzelmes ember vagyok, meglepett, hogy mennyire nyugodt (nem igazán) tudtam maradni.

Vagy legalábbis annak tűntem.

"Kivételesen nehéz volt téged elkapni, kedvesem." A hang émelyítően ismerős volt, habár csak egyszer hallottam, mégis eléggé ismertem. Hangjából rossz indulatosság hallatszott, ami miatt akaratlanul is megugrottam.

Marcus volt a szobában.

"Látnod kellett volna a fiam milyen gyorsan futott, hogy megpróbáljon megmenteni téged." Suttogta a fülemhez közel, remegés futott végig egész testemen.

"Mit akarsz?" Sziszegtem összeszorított fogaim között, az egyetlen módja volt, hogy visszatartsam a rettegést, ami eluralkodott bennem.

Marcus addig sétált, amíg velem szembe került, önelégült vigyor jelent meg arcán, ahogy ujjai a halántékomról elindulva, a kulcscsontomig siklottak, undorító érzést és utálatot kiváltva belőlem. "Miért, azt hiszem elég egyértelmű, hogy mit akarok, hercegnő."

"Ne hívj így." Csattantam rá, meglepett a magabiztosságom.

Harry büszke lenne rám.

Marcus állkapcsa megfeszült, ahogy közelebb hajolt, keze a fegyveren volt, ahogy arca már igen közel került hozzám. "Emlékszel arra az erőre, amit kiengedtél a tisztáson?" Morogta összeszorított fogak között, egyenesen rám nézett.

Szívem gyorsan vert a mellkasomban, ahogy rám tört az emlék, ahogy kezeimet összeérintettem. Minden test hátrarepült, a fáknak vagy ki a látókörömből. De egy dolog volt a lényeg, megmentettem Harry életét. Tartoztam neki, amiért mellettem volt, még akkor is ha éppen veszekedtünk vagy nem. Valami oknál fogva, sosem engedte, hogy bántódásom essen.

Half Bad (magyar)Where stories live. Discover now