Half Bad (magyar)

22. fejezet - Rose

Sikítva ébredtem, a fejem szétrobbant, kínzó fájdalom hasított a nyakamba. A mellkasom sűrűn emelkedett, próbált lépést tartani gyors levegővételeimmel, amivel próbáltam megnyugodni, de sikertelenül. Egyik kezem a fejemre tettem, próbáltam enyhíteni a fájdalmat, miközben összeszorítottam a szemeimet, de gyorsan kinyitottam őket, hogy felmérjem a bizarr helyzetemet. Jobb ébernek lenni, mint óvatlannak.

A szememmel körül néztem, nem láttam mást csak üres falakat, amik korom sötétek voltak. Felültem egy kemény ágyon, egy egyszerű matrac volt alattam és egy papírvékony párna, ahol a fejem volt nem sokkal korábban. Egy vécé és egy mosdókagyló volt a sarokban, egy vékony fal választotta el a helység többi részétől. Aztán rájöttem hol voltam.

Börtön.

Valami érhetetlen okból bezártak egy cellába, ahova a bűnözőket szokták, vagy akik szembeszállnak a Tanáccsal. De ha tényleg fehérboszorkány vagyok, akkor hogy tehetik ezt a saját gyerekükkel? Mit tehettem, amiért bezártak egy dohos cellába? Épphogy csak megtaláltam az erőm, és máris bezárnak?

Aztán minden eszembe jutott. A csók. Elraboltak. A nyomkövető a nyakamba (valószínűleg a fájdalom oka.) Agymosott voltam, hogy ártatlan embereket öljek tudatomon kívül. 

Ekkor kezdtem aggódni.

Véletlenül ismét sikítottam.

Bántottam ártatlan embereket? Marcus ilyen messze jutott volna az ördögi tervével? Mióta lehetek itt? Mit történt az elmúlt pár órában, napban, hétben, amíg öntudatlan agymosott állapotban voltam?

"Hé, hé. Nyugodj meg, Rose. Minden rendben van."

A fejem a hang forrásának irányába kaptam, verejték gyöngyözött a homlokomon és vállam kicsit megemelkedett, ahogy megláttam Harryt a szembe lévő cellába. Végül is közel álltunk egymáshoz, nem csak helyileg,  társak voltunk. Megnyugtatott. Nem tudom mit tettem volna, ha nem lettünk volna olyan közel. Addig sikítottam volna, amíg bele nem haltam volna, vagy a paranoiás könnyeimbe fulladtam volna. Egyik sem tűnik kellemes halálnak.

Harry a földön ült a rácsok mellett, háta a falnak volt döntve, ahogy keményen dobolt ujjaival rajta. Teljesen nyugodtan tűnt, ahhoz képest, hogy börtönben volt, de emlékeztettem magam, hogy ő már volt ilyen helyzetben. Vannak tapasztalatai  a bűnözői életben. 

Még ha egymás ellentétei is voltunk, Harry rám mosolygott kicsit, de szemei kimerültek voltak. "Örülök, hogy végre felkeltél. Kezdtem aggódni érted."

"M-miért vagyunk itt?" Kérdeztem, a torkom száraz volt a kettő fülsiketítő sikoly miatt, amit kiengedtem nem sokkal korábban.

Harry kifújta a levegőt a száján, ajkai motor hangot adtak ki. mint mikor gyerekkorunkban játszunk. "Hosszú történet röviden, nem kéne kapcsolatban lenned velem, a közelemben lenned, vagy akár egy pillantást is vetned rám. Te vagy a jó én a rossz. Mi nem lehetünk együtt, Rosalie."

A szemöldökeimet összeráncoltam. "Szóval, azért vagyunk ide bezárva, mert nem vagyunk egyformák?"

Harry elvigyorodott. és enyhén vállat rántott. "A Tanács vidám vicces útja, nem?" Ezután kihúzta magát és egyenesebben ült. "De azt hiszem ezért vagy itt. Én, nos.... Nekem itt kell megrohadnom, szóval nem értem miért zártak be harmadik alkalommal is."

Lassan bólintottan, de aztán zavartan fordultam felé. "Várj, harmadik alkalom?"

Harry leintett. "Más történet, nem ide tartozik."

"Oké, akkor..." Préseltem össze ajkaimat és felülve az ágyamon a falnak döntöttem a hátam.

Mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, egy ajtó nyílt ki nyikorogva messze az előtérben. A szemeim odakaptam, a nyakam kinyújtottam, hogy jobban lássak és láttam, ahogy a Tanács egyik egyenruhás  embere sétált a cellánk felé. Harryre pillantottam, észrevettem, hogy állkapcsa automatikusan megfeszült, szemei elsötétedtek, ahogy tekintete követte enyémet az alak felé, aki megállt a celláink között.