Half Bad (magyar)

21. fejezet

Rose

Zsibbadtság; az egyetlen magyarázat, ami végig futott agyamon. Nem voltam képes érezni, hallani vagy beszélni. Az után, hogy Marcus egy injekciót szúrt kegyetlenül a nyakamba. Megbénított, a gondolataimat, a mozgásomat. Az irányítása alatt voltam és ő tudta. Srácok, tudta.

A torkom száraz volt a sikolytól, ami nem rég hagyta el a torkom, de nem számított sokat, miközben Marcus durván húzott ki a szükség esetére készített házából. Úgy nézett ki, mintha a föld alatt lett volna az összes ördögi titkával. Eszméletlen nagy volt, arról nem beszélve, hogy tele volt kütyükkel. Félig össze volt csomagolva és félig üres volt, mintha bizonytalanul dobálta volna össze. Nem lepne meg, ha halott testeket tartott volna meg, hogy kísérletezzen rajtuk.

Tájékoztatott arról, hogy számtalan kísérletet végzett, hogy varázserőt nyerjen ki másokból. Mennyi Tanács tagot és ártatlan embert ölt meg a saját önzősége miatt. Magának akarta a világ összes erejét, és ezért kapott el engem is. Már mondtam neki, hogy nem tudom mi volt az, vagy hogyan uralhatnám, de azt mondta nem számít, ha nem tudom hogy működik az erőm - majd vigyáz rá.

Lefordítva; manipulál a beleegyezésem nélkül.

Nem tudtam hova visz, de tudtam, hogy semmi jóval sem fog szolgálni. Egy apró részletet sem mondott a tervéről, és őszintén, nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarok bármit is róla. Megtarthatja magának. Inkább vagyok ostoba és választás nélküli kínzott, minthogy pontosan tudjam mit csinálok, ha valami szörnyű dolgot fog csináltatni velem. De nem tudom magam túltenni rajta. Gyakorlatilag bármire képes, és ez a szó végtelen lehetőséget takar.

Tekintve, hogy lassan három napja el vagyok rabolva, nem engedtem magam, hogy a rettenetes hely körül forogjanak gondolataim. amitől megőrülnék. Az egyetlen tiszta dologra gondoltam, és nem tudtam nem arra gondolni. Talán ejtettem pár könnyet itt-ott, de te nem tennéd a helyembe? Ha elrabolva lennél és egy őrült manipulálna, aki a világot akarja meghódítani?

Semmi feszültség.

Még mindig szeretlek.

Szüntelen ezek a szavak jártak a fejemben. Talán bolond voltam, hogy levettem a karkötőmet, de ez most lényegtelen. Elmondta mennyire idegesítettem, mennyi gondot okoztam neki, és szeret.

Szeret engem.

És sosem lesz esélyem arra, hogy elmondjam neki mit is érzek.

Az érzés, ahogy puha ajkai enyémekhez értek már olyan rég voltak, ez szívfájdító. A pillanat édes volt, szenvedélyes, és aztán úgy mosódott el, ahogy megtörtént. Lerombolta egy alacsony személy, akit nem érdekelt mennyi életet kockáztatott. Nem érdekelte, hogy mennyi test került a földre. Csak az erő érdekelte, valami, ami évszázadokra lerombolná a világot.

El akartam menekülni. Harryvel akartam lenni. El akartam felejteni mindent. El akartam futni vele, mintha csak egy szánalmas Rómeó és Júlia történetben lettünk volna. A saját sorsunkat akartam alakítani.

De sajnos, ennyire mélyen tudtam, hogy mindez sosem lesz valóság.

"Megmondtam és nincs semmi probléma." Motyogta a fülembe, cinikus kuncogás hagyta el ajkait szavai után. "Kedvesem, Rose. Így fogod elfoglalni a világot. Egyszerre egy országot. És te, szerelmem, te fogod irányítani az én oldalamon.

Harry

Csak pár más alkalom jutott eszembe, amikor pánikot éreztem. Az egyik amikor Henry és Zach masíroztak fel a domb tetejére Annabellel a kezeik között.  A másik, amikor hazaérve a földön találtam elvérezve a saját anyámat. Ez az a pillanat, amikor valójában Roset is megölik vagy agymosást végeznek rajta, vagy megkínozzák - túl sok, hogy elviseljem. Nem tudom elviselni a száguldozó gondolataimat, ezért kell biztosítanom magam, hogy nem lehetnek igazak.