Half Bad (magyar)

28. fejezet - Harry

"Harry kérlek kelj fel."

A hang távolinak hangzott, nagyon távolinak, de a karomon továbbra is éreztem a remegő érintést. Morogva a fájdalomtól, amit éreztem a hátamba, kinyitottam szemeimet és Rose ült velem szembe, aki  sápadtabb volt, mint egy szellem. A falu lakói kétségbeesetten futottak mögötte, próbáltak távolságot tartani.

És aztán eszembe jutott, hogy az erejét használta, hogy kiszabaduljon.

És megmentsen engem.

Fájdalmat éreztem, amikor felültem, de próbálkoztam tovább, miközben Rose az alkaromat megragadva segített. A hideg levegő csípte a hátamon a csupasz bőrt, mintha nyílt sebeim lettek volna. És aztán eszembe jutott, hogy nyílt sebeim voltak.

"Mennünk kell." Mondta Rose, miközben magával kezdett rángatni.

Érzékelte, hogy szenvedtem a mozgással, így egyik kezemet megragadva átette a vállán, félig futva és félig botladozva próbált segíteni nekem. Éreztem, ahogy a vért lefolyt a hátamon, de próbáltam nem törődni vele és a sétára összpontosítani. Rose rendben volt - mennünk kellett.

Morogtam minden egyes lépésnél. "Hol van Cecilia?"

"Elfutott, hogy erősítést hozzon, gondolom. Mindenki megijedt, amikor fénycsóvák sugároztak ki a testemből." Motyogta.

"Fénycsóva?" Vigyorodtam el. "Igazán rossz fiúsan hangzik."

Rose kuncogott. "Nem akartam - csak megtörtént. Mint máskor is, de tényleg azt hiszem, hogy erről beszélnünk kéne, ha majd nem követ minket több száz őr."

"Jó ötlet."

Ahogy a fák közé értünk erősebben markoltam Rose vállát, hogy megtartsam az egyensúlyom. Kizárni a fájdalmat könnyebb volt, ahogy a bennem tomboló adrenalinra koncentráltam. Menekültünk és össze kellett szednem magam.

De ekkor egy őrbe futottunk, aki egy fára nézett fel.

Egy fára, aminek szemei, orra és mosolyra húzódó szája volt.

"Oh, hey, Harry! Hey, Rose!" Daniel volt az.

Az őr megpördült és egy kis erőmet használva az alkaromat a nyaka köré szorítottam, megnyomtam az állát és eltörtem a nyakát. Egy kicsit nehéz volt fél kézzel, de megoldottam. Egynek vége...és még mennyivel kell leszámolni.

"Ti ketten nem néztek ki túl jól." Szólalt meg Daniel és fura volt felnézni egy fára. "De köszönöm, hogy lerendezted az őr dolgot. Az elmúlt pár órában itt volt. Gondoljatok bele, egy kicsit fárasztó ezt a pozíciót tartanom. De, azt hiszem most már rossz fiú vagyok."

"Nincs időnk." Mondta Rose. "Az őrök a nyomunkban vannak."

"Rendben." Danial visszaváltozott önmagává, kinyújtóztatta végtagjait. "Nos, menjünk."

És ezzel útnak indultunk. Most már kicsit könnyebb volt futni, habár a hátam pokolian fájt még mindig. Tudtam, hogy lassítottam őket, ahogy meg kellett állnom, hogy átlépjem a faágakat. Elviselhetetlen fájdalmat okozott átugrani rajtuk és a lábamra érkezni. Szánalmasnak éreztem magam.

Hallottuk, hogy az őrök közel jártak. Kiabáltak, levágták a faágakat és arra vártak, hogy lőhessenek a nyilaikkal hátha eltalálnak valamelyikünket. A nyilak a közelben suhantak el, így nyilvánvaló volt, hogy közeledtek.

És ez kiakasztott engem.

De tovább mentünk, és minél messzebb értünk, annál nagyobb biztonságban voltunk.