Half Bad (magyar)

19. fejezet - Harry

 A szerelem mindig is ködös volt nekem. Soha nem úgy működik, ahogy az emberek magyarázzák. Úgy értem, hogyan szerethetsz? A szívedtől eltekintve, mire hallgathatsz? Honnan tudod? Mit érzel? Nyilvánvaló megpróbáltatás, ahogy a filmekben és tévéműsorokban mutatják. De amikor tényleg megtapasztalod, rájössz, hogy az egész egy káosz.

Voltam már szerelmes korábban.

Legalábbis azt gondoltam.

A neve Annabelle. Puha, arany tincsei lazán lógtak le derekáig természetes hullámokban. Csillogó, jeges kék szemei voltak, amit megfogtak  a kinézetét kívül. Nem csak szép volt, de kedves is. És nagylelkű, ami a mai világban ritka. Beszélt velem, amikor mások még egy pillantást sem vetettek rám.

Azt hittem azok, akik  a szerelemről beszéltek tévedtek, és nem értettek hozzá, csak azért tették, hogy figyelmet kapjanak. De tizenhárom évesen, Annabelle belépett az életembe és felforgatta azt puha és apró kezeivel. A kezei mindig puhák voltak, amire nagyon irigy voltam, tekintve, hogy az enyémek bőrkeményedésesek voltak. Sosem zavarta kezem durvasága, amikor övét tartottam.

Mint a legtöbb közhelyes szerelmi történet, a mi kapcsolatunk is tiltott volt. Sötétség és tisztaság sosem ütközhetett, de sosem hittem volna, hogy beleszeretek egy angyalba. Annabellenek volt glóriája, nekem pedig sosem, sosem kaptam fehér szárnyakat. Ő volt a fény és én az ördög. Nem akartam bántani és sosem tettem- fizikailag. De a két bátyja mindig bántott minket mentálisan.

Nem kedveltek engem- Henry és Zach. Tudták a sorsom, és sosem tudtam nekik bizonyítani a szerelmem testvérük iránt- nem mintha engedték volna. Próbáltam kimutatni mennyire törődtem vele, de a végén mindig bántottak. Az apja sem fogadta el a jelenlétem. Került engem, mint a fiúk. Egyedül voltam három ellen, és sem Annabelle sem én nem tudtunk semmit tenni ez ellen.

Ördög voltam lényegében.

Egy nap suli után megkértem Annabellet, hogy találkozzunk a tölgyfánknál. A szent helyünkké vált, a béke helye, ahol sem a testvérei, sem az apja nem tudott bántani miket, vagy megtalálni. Közel volt egy folyóhoz, ahol egyszer úsztunk is. Annyira elegáns volt, gyönyörű és ezért tűnődtem azon, miért akar egy olyasvalakivel lenni, mint én. Valaki sötéttel, hideggel és lelketlennel. Semmi értelme nem volt, hogy miért vonzódik hozzám. Tudtam, hogy helyes vagyok, de a személyiségem teljesen lerombolja. Nem?

A füvön feküdtem és az arcom az ég felé nézett. Imádtam a napot, az energiát, ami belőle áramlott. Citromsárga volt, a boldogság színe. Néha az embereknek szüksége van olyan dolgokra, amik emlékeztetik őket a boldogságra, és nekem ez a nap volt. A legtöbb ember utálta a hőséget, de én úgy éreztem élek. Furcsa dolog, emiatt Annabelle gyakran ugratott ezzel. Nem bántam. Imádni való volt, amikor viccelődött.

Léptek hallatszottak. Felemeltem a fejem, szemeim végig pásztázták a terepet, Annabellet keresve. De aztán, ahogy hunyorítottam, rájöttem, hogy nem egy ember léptei hallatszanak. A lélegzetem a torkomon akadt az idegesség miatt, a szívem gyorsan dobogott mellkasomban, ahogy felugrottam. Felmásztam a fa pár ágára, hogy lelássak a dombról-  de bárcsak ne tettem volna.

Henry és Zach volt Annabelle egy-egy oldalán, és engedték, hogy felém vezesse őket. Káromkodtam, ahogy leugrottam a  fáról, harag öntött el, ahogy észrevettem milyen szorosan fogták őt. Biztos, hogy nyomot hagytak gyönyörű bőrén, tiszta bőrén. Bántották és ez fájt.

Rájuk akartam kiabálni, bántani akartam őket, ahogy ők bántották őt. Azt gondolták rendben van, ha nyomot hagynak a húgukon? Lehet túlreagáltam, de láttam a könnyeket Annabelle arcán. Könnyek. A világ legboldogabb lánya sírt a testvérei miatt és miattam. Úgy éreztem darabokra hullom, ahogy láttam a szörnyű jelenetet. Egy alkalmon kívül nem láttam többször sírni, akkor is azért, mert aggódott, hogy az apja bántani fog engem. De sosem történt meg, vagy fog valaha is.