VALÓSÁG - Önkívület

Prológus

– Készen állsz, Eli? – súgta a fülembe Daniel. Én csak meredtem a tölgy ajtót, amin, mint mindig, most is díszelgett egy üdvözlő tábla, ami így szólt: Üdv nálunk. A családom lehetséges reakcióján járt az eszem és akárhányszor pörgettem le az agyamban a beszélgetést, egyedül szerencsétlen végkimenetelig jutottam. Ami, tekintve, hogy nem is ismerték még annyira Danielt, érthető is lenne. Egyedül apa ismeri jobban, illetve anya találkozott még vele egyszer, mikor Daniel jött értem a piacra. Nyilván ez semmi, nem is kedvelte meg túlságosan, de ismeri. Így legalább nem mondhatja, hogy be sem mutattam nekik azt, akit választottam.

– Eli?

– Figyelek. – Felé fordultam és kérdőn néztem rá. – De én várnék még ezzel... legalább, amíg biztosak vagyunk a dologban.

– Biztos vagyok benne. Nem várunk, nincs mire. El kell intézni.

– De muszáj most?

– Most.

– De miért? Nem lehetne még ezzel várni? – Megforgatta a szemét. Én nem értettem. Ideges voltam, és komolyan mondom, legszívesebben lettem volna éppen bárhol máshol.

– Ezt már mondtam – Úgy tűnt le is zárta volna ennyivel, de nekem ez most nem volt elég, már nem. Untam, hogy semmit nem tudok, és nem törődtem bele abba, hogy azt mondja, bízzak benne. Ez sokáig működött, hiszen a barátom. Persze, hittem neki. Tudtam, hogy jót akar nekem, de amikor sokadjára azt kaptam a kérdéseimre válaszul, hogy majd megtudom, az eléggé fárasztó volt.

– Igen, basszus! Mondtad, hogy fontos minél gyorsabban elintézni és apám is ezt szajkózza, de nem értem. Igazán megmondhatnátok, hogy miért olyan sürgős! – hadartam el idegesen. Ő kifejezéstelenül nézett végig a szemembe, amitől a görcs még inkább ugrálni kezdett a gyomromban. Nem értettem semmit. Azt sem, miért kell így viselkednie. Nem voltak rá jellemző a hangulatingadozások, ez a fajta merevség, de ahogy ránéztem, rájöttem, ez neki egy kényes helyzet.

Csak tudtam volna mi lelte volna őt ebben a helyzetben...

– Majd megtudod – válaszolt nyugodtan, kizökkentve ezzel a gondolataimból. – Viszont most menjünk, legyünk túl rajta. Én is szívesebben lennék máshol – lépett közelebb hozzám. – Például benned.

– Daniel! – tátottam el a szám. Zavaromban nem tudtam, mit kezdjek magammal. Forgolódtam, hogy biztosra menjek, a családom semelyik tagja nincs kint az udvaron. – Az Istenért! Te nem vagy normális, bármikor kijöhetnek! Menjünk el inkább...

– Nem megyünk sehova, már mondtam.

– De ez...

– Ezt meg kell beszélni, és legyél szíves nem hisztizni, nem kínzókamrába megyünk.

– Való igaz – gúnyolódtam.

– Elora, elég! Gondolkozz! Lehet máshogy alakultak a dolgok, mint terveztük, hisz először barátok voltunk...

– Ben ouais – Na igen, motyogtam kedvetlenül, amit Daniel elegánsan figyelmen kívül hagyott.

– De, mint tudjuk, barátságból erősebb kötelék lehet később, ha hagyjuk. Nem mellesleg neked ez minden, csak nem hátrány, felfoghatod szívességnek is ezt az egészet. – Fintorogtam, bármennyire is igyekeztem jó képet vágni ehhez, nem sikerült. Daniel észrevette, és miközben döbbenetemre megigazította a ruhám dekoltázs részét, hozzátette. – Gondolj rá úgy, mint egy új kezdetre.

– Nouveau départ? – Új kezdet?  nevettem fel erőltetetten. – És ha én nem akarom? Ha jó nekem az, amim van? – pusmogtam a válla felett elnézve, mire hirtelen megragadta az állam és maga felé irányította a tekintetem. Hirtelen jött. Olyannyira, hogy attól a csepp szorító érzéstől az arcomon, könnybe lábadt szemmel néztem immár farkasszemet vele.