VALÓSÁG - Önkívület

Nyolcadik fejezet

"Néha a kétségbeesés óráiban a legnehezebb megtalálni a hitet."
Budai Lotti

Nem tudom mihez hasonlítani az érzést, ami az elmúlt hetekben dobolt bennem. Talán melankolikus, ez a jó szó rá. Hihetetlen felemelő olykor, hisz szinte legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből a boldogság, a harmónia miatt, ami látszólag visszatért a mindennapjainkba, mégis ezt az érzést szüntelenül beárnyékolta valami baljós gondolat, félelem, ami estére megállíthatatlan túlgondolásba megy át. Ez pedig soha nem vezet jóra. Az agy tudja is ezt, mégis folyamatosan jár, olyan helyeken, amik lehet, hogy teljesen messze járnak a valóságtól. Van, mikor a bennünk lévő félelem olyan módon akarja összerakni a darabokat, amik, ha kirakós lenne, esélytelen, hogy passzoljanak. Ilyenkor a tudatunk képtelen reálisan gondolkodni. Egy kész cselszövést sző, rosszat vetít ki, hogy igenis ez így lesz. Beborulva lát minden helyzetet.

Ezt pedig mások előtt elég nehéz leplezni. Nem véletlen, hogy amint Jonathannal elhagytuk a mozi épületét, amellett, hogy a nap erős sugarai égették a bőrömet és ahogy leléptem az utolsó lépcsőfokról a bejáratnál, a testem emlékeztetett a tegnap estére. Mindenem sikított már a befejezésért, amikor Daniel fellelkesült, és húzott magával a fürdőbe, mert ott akarta a következő menetet. Kértem, hogy álljunk le, tartsunk szünetet, mert úgy éreztem, a méhem kiszakad a helyéről, fájt ahogy mozgott bennem. Viszont leintett azzal, hogy víz alatt nem lehet bajom a dologgal, érte meg ezt igazán megtehetném, hiszen ő is annyi mindent megtesz értem. Végül is igaza van. Ma mégis úgy keltem, mint egy rakás szerencsétlenség, mindenem sajgott, ráadásul csodaszép napindítót kaptam Danieltől, amitől meg a kedvem is elment mindentől.

Összeszedtem a ruháimat a szekrényből, majd a telefonomat a kezembe véve indultam meg a kijárat felé. Szinte lábujjhegyen mozogtam, a lehető legkisebb zajt akartam csapni, Daniel nehogy felébredjen. Kicsit később indult melóba, kijárt neki a pihenés. Pláne az éjszaka után. Amilyen szenvedélyes volt, nem csodáltam, hogy elfáradt. Úgy zuhant be az ágyba miután végeztünk, mint akin átment egy úthenger, és már világát se tudta. Boldoggá tett, hogy örömet tudtam neki szerezni, megadni neki az élvezet ezen formáját. Legyűrtem a testemben szunnyadó kellemetlenséget, hisz ennyit megért a dolog. A fájdalom ellenére, amit a lábaim közt éreztem, egy ellágyult mosollyal az arcomon indultam ki a szobából. Igen, száz százalékosan megérte!

Nem figyeltem, nekimentem az asztal előtti forgószéknek, mire a csípőmbe belenyilallt a fájdalom. A torkomban elfojtottam egy nyögést, de a kezemből így is kiejtettem az összes holmit, amitől meg összerezzentem, mert a telefonom koppanva ért földet. Mikor villámsebességgel visszafordultam az ágy felé, Daniel már villámokat hányt felém a szemével a takarók alól. Eszmélni se tudtam, hozzám vágta a távirányítót, ami csak azért nem ütött nagyot, mert nem sikerült jól eltalálnia. Meg is lepődtem rajta kicsit, de mégis megkönnyebbültem.

– A kurva életbe, nem hiszem el, hogy nem vagy képes csendben lenni! – kiabált rám kikászálódva az ágyból. – Húzz el a gecibe a... – Elakadt a mondattal, mert a lendület közben, amivel jött felém, úgy nézett ki, mint aki menten összeesik. Megtorpant előttem pár lépésre. Nekem eddigi rettegésemet értetlenség vette át.

– ... engem? – hatolt be a gondolataim közé Jonathan hangja. Zavartan néztem rá. Ő diszkréten kinevetett, de aztán tekintete aggódóvá vált. Szemüvegét, ami egész eddig a szeme előtt volt, feltolta a homlokára és összeszűkített szemmel nézett engem. – Mi van veled, kismajom?