VALÓSÁG - Önkívület

Tizenkettedik fejezet

"Amikor az embernek szinte semmije sincs, a legkisebb dolog is boldoggá teheti."
Pak Janmi

Az évek alatt hozzászoktam a tényhez, hogy a családom előtt az életemből csak a boldog pillanatok morzsáit csepegtethetem el, hogy a lepel még véletlen se hulljon le a gondosan felépített falamról. Még ha sokszor fájt is, hogy nem avatok be senkit az életem kisebb részleteibe, főleg mikor érdeklődnek, mi történt velem, nekem azon a válaszon kívül, hogy semmi különös, nem telik jobbra. Hiába nyomja a mellkasom mázsás kő, tudom, hogy meg tudom oldani. Nem hiába vagyunk ketten a kapcsolatban, szeretjük egymást, egyszer ő küzd jobban, egyszer én. 

Ezt tudatosítottam a családommal is, mikor elmentem hozzájuk és magyarázni kezdtek mindenféléről.

– Miért sietsz ennyire? – kérdezte anya, amikor indulni szerettem volna.

– Daniel nemsokára itt van. – húztam el a számat. Szívesen maradtam volna még, de nem szerettem volna semmi konfliktust Daniellel már. Azt szerettem volna, ha nyugodtan tudunk együtt működni, ami elég nehezen ment, pláne a versenye óta. Akkor ahogy számítottam rá, elég csípős hangulatában talált rám a bódék és büfék között, és sejtésem szerint egyedül az tartotta vissza, hogy lekiabálja a hajam, vagy megüssön, hogy nyílt téren voltunk. Forrt a dühtől láttam rajta, ami miatt, míg Arden bemutatkozott neki, csak feszengve álltam az oldalán, hatalmas gombóccal a torkomban. Tudtam, ha hazaérünk, ez kirobban belőle. Meg is történt, üvöltve vágta a fejemhez, hogy miattam szinte a legrosszabb helyet érte el a versenyen, mert már az első öt percben feltűnt neki, hogy nem vagyok ott, és idegeskedett. És most, hogy miattam elment orvoshoz is, nem akartam, hogy én legyek az, aki fűti a feszültséget.

– Be is jöhet, tudja ő is – nézett rám értetlenül anya, miközben kitöltötte egy bögrébe az akkor elkészített teáját. Kicsit betegeskedett, így a ruhája felé egy világoskék puha köntöst vett fel és a haja ezúttal rendezetlenül keretezte az arcát. Mielőtt megjöttem volna a szobájukban pihent, mondtam is neki, hogy maradjon, mert nem nézett ki valami jól, de hallani sem akart róla. A konyhába ültetett és azóta ott sürgölődött, mint egy mérgezett egér. Néha a tesóim is csatlakoztak hozzánk, de egyébként mindenki a saját szobájában volt.

– Nem szívesen jön be, ha csak nem muszáj.

– Sose értettem ezt tőle – sóhajtott beletörődően.

– Rossz emlékeket idéz neki a környék – idéztem vissza az okot, amit Daniel mondott nekem. Ennyit, nem többet. A férjem és nem tudtam meg soha, hogy mi baja a környékkel, ahol én felnőttel. Ez normális?

– Minden rendben, drágám? – tette anya a kezét az enyémre, mire kicsit összerezzentem. Szeme ide-oda cikázva, aggódva vizsgálta az arcomat, egyből az jutott eszembe, hogy túlságosan hagytam kiülni az arcomra a gondolataimat, érzéseimet.

– Persze. Minden – bólintottam azonnal. – Miért?

– Nagyon elkomorultál. Biztos minden rendben veled? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz!

Elszorult a torkom, és inkább a szám elé emeltem kávés bögrémet, hogy elodázhassam a válaszadást. Biztos voltam benne, azt a hangom megsínylette volna.

– Igen anya, csak eszembe jutott valami

– Micsoda? – huppant le mellém kíváncsiskodva, egy könyvvel a kezében. – Egyébként történt valami, hogy Daniel megint úgy viselkedik, mint egy sofőr és kint csövezik amíg rád vár?

– Delani, kérlek – nézett rá anya fáradtan, mire Delani felnézett a könyvből.

– Én csak kérdeztem.