VALÓSÁG - Önkívület

Első fejezet

"A rossz tud a jóról, de a jó a rosszról nem."

Franz Kafka

-----

Ha számíthatnék rád

2012. augusztus 29.

Egy nagy sóhajt követően levettem magamról a kalapom, ami egészen idáig arra szolgált, hogy ne vakuljak meg a naptól és ne forrjon fel az agyvizem. Nem túl kellemes amikor van vagy harminckilenc fokos láza az embernek és semmit nem tud kezdeni magával a hányingertől.
Nem egyszer fordult már velem elő, így tudom, nem, hogy nem jó, egyenesen szar érzés ez. Főleg mondjuk egy olyan nap, amikor alapból tenni-venni kéne. Kicsit elgondolkozva simogattam az állat éjfekete sörényét egy ideje, amikor kintről egyszerre hallottam nyerítést, patadobogást, és kiáltásokat. Egyből a falra aggatott órára néztem, pedig tudtam anélkül is mennyi az idő. Fél egy múlt nem sokkal, ilyenkor szokták visszahozni a helyükre a lovakat a legelőről. És egyet jelentett, hogy késésben vagyok. Még utoljára megsimogattam, nem volt kedvem itt hagyni, - főleg, hogy neki is nagyon kell most a társaság -, és valószínűleg ő sem szívesen engedett. Az orrával aranyosan hozzám bújt, megbökött.

– Mennem kell most – simogattam meg. – Jövök, ahogy tudok! – Gyorsan bedobtam a mellettem lévő vödörbe a kefét, a boksz ajtajához mentem Éjfél holmijaiért, és még pont az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy inni is kéne adni szegénynek, így sietve a csaphoz mentem, csizmám koppant a padlón ahogy mentem, és egy vödröt megtöltöttem friss vízzel. Igaz, vagyunk elegen, akik ezt meg tudják tenni, de ezt az állatot most nagyon a szívemen viselem. Félúton már visszafelé ledobtam a kezemben maradt lószerszámokat az egyik útba eső karámba, aztán letörölve a verejtéket a homlokomról siettem tovább. Kisebb csúszásban voltam így is.

Amióta férjhez mentem, mindenem volt ez a puszta, a lovarda, az állatok. Ez volt minden menedékem. Itt tudtam elbújni a bajaim elől. A kezdetekben voltam én, Aria, aki, mint tréner már a kezdetek óta van mellettem, a nyitás első percében, amikor a bizonytalanság hullámai annyira erősen eluralkodtak rajtam, hogy azt se tudtam, érdemes volt-e egyáltalán kinyitni a helyet, ő mindig lelket öntött belém. Segített meglátni, hogy igaz, akkor még nem volt többünk, mint egy nagy pusztánk, rajta egy távolról romosnak ható épülettel, és a kezdőtőkénk, amit Daniel adott, de megéri ezzel foglalkozni. Idővel, nem is olyan hamar felépítettük a kinti, karámokat kezdésnek, futtatókat, majd benti karámokat, legelőket és pályákat. Fokozatosan szerveztünk programokat, bővítettük a vállalkozást, először csak elszállásoltuk a lovakat, majd kiadtuk a helyet, hogy tarthassanak versenyt a pályáinkon. Ezzel egy időben csapott fejbe a felismerés, hogy lovagolni is lehetne tanítani az érdeklődőket. A lehetőségeink növekednek, és én meg csak teljesítem a kéréseket. Legalább addig is máshol járnak a gondolataim, mint azon miért is vágtam ebbe én bele.

Menekülni akartál, mert Daniel megfojtott az állandó féltésével. Akárhogy tagadhatod.

Viszont hiába, mert én már egy férjezett lány voltam és ezt, ha a világ végére mentem se tudtam elfelejteni. A férjem várt rám otthon munka után. Nem élhettem itt az életet, ha szerettem volna se. Vele a viszonyom viharos volt, ha lehet így mondani. Hullámzó. Mára megszerettem igaz, de nem hazudok, ha azt mondom, hogy utáltam őt a kezdetekkor. Én tizennyolc évesen még kalandra vágytam, arra, hogy megismerhessem a szerelmi csalódást, törjön össze valaki, akit igazán szeretek, majd aztán ebből a kudarcból álljak is talpra. Nem arra, hogy egy barátom hátba szúrjon és kijátsszon. Méghozzá úgy, hogy szerintem az életemet ez már végig kíséri. A vágyam semmit nem ért, csak álom maradt. Olyan mondatokat kaptam mindig, hogy hisztizek és mesevilágban élek, és nem vagyok képes reálisan látni a helyzetet. Pedig csak soha nem terveztem olyan hamar egyáltalán még csak komoly kapcsolatot sem, vagy ha mégis, akkor olyasvalaki mellett, akivel a szívünk egy. Ha érzem, hogy az a valaki megdobogtatja a szívem, a lelkem, a mindenem. Ha azt érzem, hogy ő nekem az otthonom, a hely, ahova mehetek, ha háborog a lelkem. Legalábbis ezt reméltem. Mit kaptam helyette? Férjhez mentem.
Az előkészületeknél az egyetlen kérésemet is semmibe véve, amit mondtam, Daniel egy hatalmas, egész falunak szóló lagzit szervezett, pedig kértem, hogy egy visszafogott kis szertartás legyen, csak a családdal, de lehetőleg maximum két tanúval. Mivel én nem szándékoztam neki segíteni, számíthattam volna rá, hogy jóformán a szöges ellentétét teszi annak, amit kértem tőle. A húgom és a nővérem is önként besegített neki, rég láttam őket ilyen lelkesnek. Danielt is kedvelték, meg mindig is rajongtak az esküvőkért és tekintve, hogy a faluban nem sokszor van erre példa, mert általában az emberek máshol tartják a szertartást, így nem tétlenkedtek. Daniel mindenről kikérte a véleményüket, a lányok pedig olyan buzgó módon álltak neki segíteni minden ilyen alkalommal, mosolyogtak, nevettek Daniellel és várták a nagy napot. Komolyan örültek. Edna még meg is kérte a többi munkatársát, a sminkeseket, hogy segítsenek majd be, és hozzanak formába, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy zombi, miközben vonulok a páromhoz már az esküvő napján. Igaz, úgy néztem ki. Az előtte való napok már fejben nincsenek meg teljesen. A sápadt fejem, ami biztos, meg hogy azt hittem ki akar ugrani a szívem, úgy dobogott. Illetve a végére tisztán emlékszem. Megtörtént. Én meg elájultam Daniel karjaiban.