VALÓSÁG - Önkívület

Második fejezet

"Mindig van min javítani, és az ilyesféle munkára akkor kell leginkább sort keríteni, amikor jól mennek a dolgok."

Massimiliano Allegri

Csak el akartam felejteni ezt az egészet, úgyhogy a hajamat még gyorsan felkötöttem egy lófarokba, majd befontam, hogy körülbelül a negyvenezer fokban ne melegítse a nyakamat, aztán mikor már a zárral bíbelődtem, amihez kivételesen itthon hagyta nekem a férjem a kulcsot, mivel a sofőrünk szabadságon van. Általában ő szokott mindenhova vinni és hozni, ő zárja az ajtót, és nyitja is ki nekem. Sokaknak ez úgy hathat, hogy Daniel nem bízik meg bennem, de én igazából már megszoktam. Rengeteg ilyen fura dolga van, és bár igaz, nehéz volt eleinte, de már szó nélkül elsiklok felette. Persze nyilván jól esne az is, hogyha kapnék saját kulcsot és akkor mehetnék el itthonról, amikor akarok, de szerintem arra várhatnék.

Fújtatva igazítottam a vállamra a táskámat miután beledobtam a kulcsot, és sietősre vettem a lépteimet. Le fogom késni a buszt. A kapuval szenvedtem éppen, mert szokásosan beragadt, mikor az utca túloldaláról egy ismerős női hang ütötte meg a fülem. Felé kaptam a fejem. Akkor szállt ki a meggypiros két ajtós kocsijából és mosolyogva intett nekem. Sejtettem, hogy a szembe szomszédunkhoz jött, mint minden héten legalább egyszer, amikor Daniel nincs itt. Nem is hibáztatom érte, a hölgy ért a legjobban a környéken a varrás legapróbb dolgaihoz. Nem is adja sokkal drágábban, mint a plázákban lévő sorozatgyártásos termékek, és nem mellesleg a minőség is más, kidogozottabb és ami a barátnőmnél nagy plusz például, hogy lépést tart a mai divat kavalkádjával.

– Lora, drága barátnőm! Te még itt? – A mosolygós, barna hajú lány, csilingelő hanggal lépdelt közelebb hozzám.

– Ne is mondd, Chantal – sóhajtottam gondterhelten, majd egy gyors puszit adtam a másik lánynak és szinte futólépésben indultam el a legközelebbi buszmegálló felé. Semmi időm nem volt beszélgetni, nagyon siettem, ezt pedig barátnőm is észrevehette, mert egy hitetlen fejrázás kíséretében jött utánam.

– Elora – ráncolta a szemöldökét. – Ilyenkor hol van a férjed vagy a sofőrötök?

A barátnőm ezeket a dolgokat soha nem értette, de nem tette szóvá. Legalábbis csak néha. És most nem volt szerencsém.

– A férjem dolgozik, mint mindig, a sofőrünk szabadságon van.

– Én komolyan nem értem, kislány! – tárta szét a karját, én meg kérdőn néztem rá. – Mármint, a férjed állandóan dolgozik, szinte soha nem megy veled sehova...

– Valahogy meg kell keresnünk a kenyerünkre valót – ráncoltam a homlokomat. Megszoktam már a barátnőm ilyesfajta megjegyzéseit, a legkevésbé sem veszem őket komolyan és mint általában, most sem lepődtem meg rajta. Amint lehetősége van rá, beleköt Danielbe, aminek amúgy értem az okát, azt mégsem tudtam, miért jobb neki attól, hogy az én kapcsolatomat kritizálja vele.

– Igen, de a Daniel még hétvégén is dolgozik. Meg amúgy is, oké, hogy tényleg helyes, de Eli, dupla annyi idős, mint te!

– Ez nem igaz! – keltem azonnal a férfi védelmére. Inkább most, amíg nem ültette el bennem a bogarat és határozott tudtam maradni.