VALÓSÁG - Önkívület

Ötödik fejezet

"A gyenge nem tud megbocsátani. A megbocsátás az erősek tulajdonsága."

Mahatma  Gandhi

Egészen, amíg a lovardáig el nem értünk, az ablakon keresztül néztem a zuhogó esőt. Volt egy olyan érzésem, hogy most biztos az ég akar engem büntetni ezzel, vagy jelezni akar nekem, hogy nem ért egyet valamelyik döntésemmel. Olyan hihetetlennek tűnne alapból az a szituáció, hogy teljesen felhőtlen az idő, és a semmiből, minden előjel nélkül leszakad az ég. És persze, nem vagyok babonás, nem voltam soha, de azért álljunk már meg egy kicsikét. Azt nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozott volna az egész környéken az időjárás. Üzenni akart nekem, a tudtomra adni, hogy rossz irányba haladok. Az én hibám az egész, ha nem idegesítem fel és nem kötözködök, nem ment volna irányba a dolog. Ez egyértelmű.

Ez nem hatalmazza fel azt a férget, hogy kezet emeljen bárkire is, komolyan bárcsak rohadna le a keze.

Most hála neki, figyelhetek egész nap a többiek előtt, nehogy kiboruljak, ami nem tudom, hogy fog sikerülni, amikor valószínűleg olyannyira levető rólam, hogy valami nagyon nem oké. A szívem dobogását még akkor is erőteljesen éreztem a torkomban, amikor a sofőr leparkolta az autót közvetlen a lovarda kapuja előtt. Olyan sebesen pattantam ki a járműből, mintha puskából lőttek volna ki. A lehető leggyorsabban szerettem volna eljutni az iroda mosdójába, lehetőleg úgy, hogy senkibe ne botoljak bele, de ez az elképzelés már akkor kudarcba fulladt, amikor befordultam az udvarra. Weyland volt, akit először észrevettem a lójártatóban, ahogy a kör alakú jártatóból vezeti a lovakat, tőle nem messze pedig Aria és Lola friss vizet engedtek nekik a karám melletti vödörbe, egy slag segítségével. Nem szerettem volna kivételesen beszélni velük, úgyhogy a lehető legfeltűnésmentesebben osontam el mellettük. Szinte felpréselődtem a falra a nagy igyekezet közben, amikor meg beléptem az épületbe, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Nem láttak meg.

– Elora!

Vagy csak azt hittem. Hát persze.

– Elora?

Összerezzentem. Nem is értettem magam, hisz semmi nem történt, nincs okom arra, hogy ki legyek akadva. Nem akarok senkinek kellemetlenséget okozni, amikor van elég bajuk nélkülem is.

Szedd össze magad!

– Itt vagyok!

– Mit csinálsz itt? Úgy suhantál el mellettünk, mint egy betörő. Nem azt mondtad tegnap, hogy kint kezded a napot most te is, vagy rosszul emlékszem? Jaj! – torpant meg hirtelen Lola, amikor feltűnt neki, hogy mivel szinte az ajtót torlaszolom, nem is tudna tovább menni. Értetlenül nézett rám, zavartan kezdte el az arcomat fürkészni, én meg jobb ötlet híján elnéztem az ellentétes irányba, miközben a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet. Megköszörültem a torkom. – Jól vagy?

– Jól, igen.

– Biztos? Figyelj, hogyha nem vagy jól, tudod, bármikor kézben tartjuk a dolgokat, számíthatsz ránk, de szerintem menj haza – magyarázta, és vett egy nagyobb levegőt. Biztos voltam benne, hogy időt akart magának adni, ki akart találni valamit, hogy kíméletesen fogalmazza meg azt, hogy pocsékul festek. Őszintén úgy is éreztem magam. Nem tudtam volna pontos szavakba önteni, hogy mi folyik bennem, de az biztos, hogy a lelkem egy darabja kiszakadó félben volt, vagy már ki is szakadt a helyéről. Rettenetesen fáradtnak, egyszerűen kimerültnek éreztem magam annak ellenére is, hogy reggel nyolc óra sem volt, és komolyan mondom, akkora gombócot éreztem a torkomban, amit általában csak valamilyen szereplés, előadás előtt szoktam.