VALÓSÁG - Önkívület

Negyedik fejezet

"A jó embert azért lehet bántalmazni, mert biztos lehetsz abban, hogy megbocsát neked."

Csontos Márta

Az ébresztő hangos csipogására ébredtem, ami eléggé szokatlan volt. Értetlenül ültem fel az ágyon és dörzsöltem meg a szemem, majd, amikor már keltem volna ki a biztonságot nyújtó takaróm kényelméből, mert végre rászántam magam, hogy rendezni kezdem a reggeli teendőimet, akkor a jobb oldalamról egy kezet éreztem meg a vállamra simulni. A szívem először kihagyott egy ütemet és ledermedtem a cselekedeteimben, de pár pillanatra rá rájöttem, hogy csak a férjem maradt itthon.

Más nem is lehetne.

Kifújtam azt a nagy adag levegőt, amit egészen eddig bent tartottam és Daniel felé fordultam. De mi a mennydörgős pokolért kell így rám hoznia a frászt? Most komolyan, mintha élvezné ez az ember is, hogy infarktus közeli állapotokba sodorhat nap, mint nap, és ő meg nevet rajtam a nemlétező bajusza alatt. Most is ahogy felé vezettem a tekintetem és végig siklott rajta a szemem, szinte egyből beugrott egy évekkel ezelőtti alig pár napos hajcihő, amit igaz én nagyítottam fel, de abban a pillanatban egy enyhe sokkot kaptam. Cserébe viszont este a férfi, munka után egy doboz bonbonnal jött elém, hogy bocsánatot kérjen, ami viszont eszméletlen jól esett. Erre gondolva, az álmos tekintetétől automatikusan elmosolyodtam, hiába, aranyosnak találtam így őt holt kómásan, amikor még szinte azt sem tudta milyen nap van. Meg hát azért mégis csak, hiába nem szerelemből szeretem őt, és ezt ő is nagyon jól tudja, azt meg kell hagyni, hogy van egy-két alkalom amikor kifejezetten édes. Igaz, nem túl sok, de néha akad ilyen is.

– Mit csinálsz még itthon, Daniel?

– Én – kezdte rekedtes hangon, de a mondandója egy mély sóhajtásba torkollt. – tudom, hogy haragszol és igazad van. Tegnap valóban... hülyén viselkedtem. – vallotta be elhúzva a száját, mire alig észrevehetően felvontam a szemöldököm. No, lám, mik nem történnek.

– És azért maradtál itthon, hogy ezt elmondd? – ráncoltam a szemöldököm. Igaz, értékeltem, Danieltől, hogy legalább elismerte, hogy hibázott, de ezt este is meg tudta volna tenni. Nem értettem, hogy miért maradt itthon. Másfelől meg, még azért egy kicsit szerettem volna haragudni rá. De akkor, hogyha itthon van nem lehet, mert addig rágja a fülem ameddig meg nem bocsátok.

– Nem. Illetve igen, de mégsem.

– Akkor most? – zavarodtam össze teljesen. Nem szeretem, amikor ennyire titokzatos. És sajnos nagyon gyakran az. Mielőtt válaszolt volna, ülésbe tornázta magát és a derekamat megragadva az ölébe húzott. Jelentőségteljesen nézett a szemembe. Tudom, most olyan olyat fog mondani, amit tanácsos lenne megfogadnom.

Hisz jól ismerem.

Nem árt nekem.

Soha.

Nézi mi a jó nekem.

– El kell itthon intéznem valamit, aztán délután elmegyünk az anyámhoz. Nagyon fontos, hogy ma este te is siess amennyire tudsz! Komolyan mondom, ne késs, mert...

– Micsoda? – vágtam a mondatába éles hanggal. Ezt nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam. Hogy hova? De hát eddig sose... soha nem vitt el oda. Mi változott? – Anyudhoz? Most? Ma? Miért? Vagy...

– Mert meghívott magához ebédre, azért – felelt száraz hangszínnel. – És ha még egyszer a szavamba vágsz, esküszöm, megbánod.

– Csak nem értem – emeltem fel a kezem védekezően. – Évekig egy szót se mondtál a családodról, mintha... – Elakadtam. Nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam anélkül, hogy megbántanám, vagy feldühíteném, de akkor is érthetetlen volt az egész. Mióta együtt voltunk, tudtam, hogy a szülei elváltak, és az apjával nem is tartja a kapcsolatot. A férfi hiába igyekezett, és kereste vagy kis milliószor a fiát, de az egyszerűen rá sem hederített. Vagy ha esetleg mégis felvette neki a telefont, pár mondat után úgy csapta rá. Mesélni meg nem mesélt ilyeneket, azt se tudom, kije van még rajtuk kívül.