VALÓSÁG - Önkívület

Tizenegyedik fejezet

"Mindig tudtam, hogy szemrebbenés nélkül megy a hazugság; de azt nem gondoltam volna, hogy magamat is képes leszek becsapni."

Lauren Destefano

Percek óta csak a hátamon fekve bámultam a plafont. Egyelőre nem sikerült összeszednem magam annyira, hogy kikeljek az ágyból, pedig már egy ideje ébren voltam. Dolgozni is szerettem volna menni, de egyszerűen semmi energiám. Daniel mellettem még egyenletesen lélegzett, bal karja a derekamon pihent. Igazán bosszús voltam, hogy ő ilyen jól tudott aludni. Nekem ez persze nem járt ki. Daniel úgy préselt bele este a matracba, hogy utána esélytelen volt úgy elhelyezkedni, ami esetleg kényelmes. Minden porcikám sikított. Arról meg ne is beszéljünk, hogy az agyam folyamatosan pörgette vissza az alig fél órával előtte történteket. Mintha épp akkor történt volna meg.

***

– Szóval akkor tényleg van valakid? – Feszülten sóhajtottam a kérdésére. Nem volt újdonság, sokszor feljött ez a téma, még sem értettem miért. Nem éreztem azt, hogy rászolgálok a bizalmatlanságra.

– Ezerszer mondtam, hogy nem!

– Mégis máshova menekülsz, ha gondjaink vannak – hányta a szememre.

– És szerinted miért?

– Mondd meg te!

– Ha nem viselkedtél volna úgy, ahogy...

– Túlreagálod. Egy cserép tört szét, katasztrófa – ironizált.

– Megütöttél! – hívtam fel rá a figyelmét éles hanggal.

– Ne kiabálj, komolyan mondom most már! – csattant fel dühösen. – Értem, hogy haragszol, de ezzel...

– Ó, komolyan?

– Viszont én is legalább annyira haragudhatok, mint te!

– Mégis mire fel? – hőköltem hátra. Kérdésemre összehúzta a szemét miközben oldalra billentette a fejét és az ujjain kezdett mutogatni.

– Leléptél itthonról.

– Mintha ez annyira meglepő lenne az után, amit műveltél! – Szemei szikrát hánytak rám.

– Te reagáltad túl a helyzetet drágám, én szerettem volna megbeszélni, erre meg kell tudnom, hogy a szeretődnél éjszakáztál...

– Aztán ezt ki mondta? Úgy hülyeség, ahogy van!

– Mégsem értelek el egész este! – emelte meg a hangját, visszafogott indulatai megmutatkoztak a nyaki ütőere pulzálásából. Muszáj voltam nyelni egyet.

– Egyszerűen csak túl akartam tenni magam a dolgon. – Válaszomra felhorkant.

– Hogyne. El is hiszem, főleg azok alapján, hogy aznap buktál le vele. Ne nézz hülyének.

– Daniel, ezt csak bemeséled magadnak. Jonathannal soha nem volt úgy közünk egymáshoz, ezt te is tudod.

– Ezek szerint mégsem – fonta össze maga előtt a kezét szenvtelen arccal. Elkínozottan nyögtem egyet, a fejemet hátra vetve.

– Ez akkor sem mentség arra, amit tettél! Bíznod kellene bennem, elhinni, ha azt mondom, hogy ő csak egy barát! Ez egy kapcsolat alapja, nem pedig az, hogy mindig meggondolatlanságot teszel dühödben, miközben semmi valóságalapja sincs, aztán bocsánatot kérsz és persze elvárod, hogy minden legyen úgy, mint előtte.