𝙩𝙞𝙯𝙚𝙣𝙝𝙚𝙩𝙚𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

1.2K 103 9
                                    

1 7

1 7

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.


. . . több fény több rózsának adhat életet? . . .



Napok teltek el a csapattal való első találkozás óta. Azóta minden délutánom a zsúfolt kis teremben töltöttem a többiekkel, készülve a versenyre. Vagy éppen, csak beszélgetve.

Ami azt illeti, az erre való tanulás az összes időm elvette. Mivel igyekeztem a maximumot nyújtani, mindig felkészültem, sőt a biztonság kedvéért utána is kerestem a témának, hogy biztosan mindennel képben legyek.

Az estéket pedig anyával töltöttem, mesélve a történteket. Gyönyörű látvány volt, hogy csupán pár vicces szóval mosolyt tudtam csalni az arcára. Ráadásul abban is biztos voltam, hogy Arin minden egyes másodpercben megnevetette volna anyát.

Szentül hiszem, hogy egy hangon lennének, ha netán találkoznának.

Azonban ennek az új életemnek köszönhetően volt valaki, aki egyre távolabb került tőlem. Persze, nem mintha én nem akartam volna találkozni vele. Egyszerűen csak nem volt időm játszani a játékait. Bár ez sosem tűnt úgy, hogy igazán zavarta volna. Hiszen akárhányszor láttam őt a folyosón, gondtalanul beszélgetett barátaival, miközben Emmat szorosan maga mellett tartotta.

Nem úgy tűnt, mintha hiányoztam volna az életéből.

Abból, amiben eddig szüksége volt rám, mint egy plüssre, ami vigyáz rá. Ennek a hiánytalanságnak meg kellett volna nyugtatnia, de valamiért nem ez történt. Valamiért fájt. Fájt, hogy többé nem foglalkozott velem.

Halkan fújtam ki a levegőt, majd tükörképemre lestem. Éppen a női mosdóban tartózkodtam. Valójában ez volt az egyetlen hely, ahol képes voltam kiüríteni a fejem és nem a jelenben lebegni.

Végre sikerült olyan dolgokon is gondolkoznom, amiken nem is akartam.

Hiszen nekem is jó életem volt. Lettek barátaim, Arin folyamatosan ott volt mellettem és akaratom ellenére is vigyázott rám. A jegyeim remekeltek, anya boldog volt, apa pedig újból úgy élt a házban, mintha ott se lett volna.

Minden tökéletes volt.

De mégis valami hiányzott.

Kissé dühös lettem.

Mégis miért pont ő hiányzott?

Mégis miért kellett hiányoznia?

Miféle erős láncokkal szorított magához, amik miatt képtelen voltam szabadulni?

A mosdókhoz sétáltam, majd az előttem lévőre támaszkodtam. Az apró dühöt leverte a kétségbeesés. Éreztem ezt már az előtt párszor, mikor ő járt a fejemben. Miért volt mindig ilyen hatással rám? Hiszen nem is foglalkozott velem az utóbbi napokban, valószínűleg azt se tudta, hogy életben voltam, vagy sem.

lopott csókokWhere stories live. Discover now